Mi a magyar egészségügy?

Egy nagy kalap LÓSZAR! Normális dolog, hogy reggel 8 órától végeláthatatlan időkig tartanak egy embert teszem-azt a sürgősségin a váróban, a széken ülve?! És a kutya se néz felé, mert "várjon itt", "majd jön valaki", "majd szólítják". Hát persze, majd lesz valahogy. De a valahogy az egy kibaszott tág fogalom, az istenit! Ha az emberből nem ömlik a vér vagy épp nem félholt, már nem is kell megfelelő ellátásban részesíteni?! Milyen dolog ez?! Emberségesnek távolról sem mondható. Inkább szánalmas, visszataszító... kiábrándítóan undorító. Ez, ez a magyar egészségügy, kérem. Köszönjük.

New dawn part 6

Szép jó estét! Tudom, tudom, tudom, nagyon sok volt a kihagyás. Bocsánat, de valahogy nem akart jönni az ihlet. Most már van egy nagyon ütős gondolatmenetem, bár jóllehet, ebben a részben ez még nem mutatkozik meg. Többé kevésbé unalmasnak tűnhet, ezért elnézést is kérek, de remélem a továbbiakban kárpótolok minden olvasót! :) Az esetleges elírásokért sorry, kommentben írjatok ha valahol valami nem stimmel és kijavítom!

Előző részek:
Part 1
Part 2
Part 3
Part 4
Part 5

New dawn, new day, new life part 6

Nagyon nehezen tudtam csak elaludni, sok forgolódás és álmatlan óra után. S így is hajnalban ébredtem fel. Még csak fél öt van, de képtelen vagyok nyugton lenni. Jobb oldalamról a hátamra, onnan a bal oldalamra, majd hasra feküdtem félperces váltásokban. Kattogott az agyam, hogyan fogom közölni Nate-tel, hogy mi ez az egész, miért keres a rendőrség már Minnesotán is kívül, és hogy ki vagyok valójában. Jobban belegondolva nem is ez a legnagyobb probléma, hanem hogy hazudtam neki. Már pedig az őszinteség a legfőbb emberi erény; mondom ezt én. Nyomorultul éreztem magam és határozott meggyőződésem volt miszerint megérdemlem. Hat óra körül már nem bírtam tovább a fetrengést, ezért lassacskán felöltöztem és halkan lelopództam a konyhába. A ház hideg csendbe burkolózott, egy árva falióra sem adott ki hangot. Nem szeretnék felkelteni senkit, de muszáj lesz lefőznöm egy adag életet adó kávét. Eszembe jutott, hogy kimehetnék valami reggeliért, ezért felszaladtam a pénztárcámért és elsétáltam a pékségbe.
Hazafelé egy másik utat választottam, egy kis kerülőt, mondván felfedezem a környéket és tovább élvezem a még kellemes napsugarak cirógatását.
Teljesen megfeledkeztem magamról, csak bambultam, miközben céltalanul lépdeltem előre. Lassanként már azt sem tudtam hol járok, bár ha úgy vesszük, az jelen esetben nem nehéz. Úgy nagyjából tíz perc után olyan helyen találtam magam, ahonnan biztosan nem találok haza. Jó, akkor nézzünk körül; sehol egy lélek, még autók sem parkolnak sehol, az utca mind a két felén végig egymáshoz bizarrul hasonlító házak sorakoznak, legtöbbjük nagyon lepukkant, sőt olyan romos, mintha nem is laknák őket. Lehet, hogy tényleg lakatlanok. Szemeteszsákok tömkelege hever szanaszét néhány ház „gyepén”. A legtöbb redőny le van eresztve, bár ez enyhe túlzás, hisz néhány helyen inkább leszakadva van, minthogy leengedve. Az egyik ablaknál elhúzódik a függöny és egy ijesztő külsejű néni néz vissza rám. Fenyegető a tekintete, szinte beleborzongok. Nincs itt nekem semmi keresnivalóm! Megszaporázom a lépteimet és próbálom elfojtani az a szörnyű gondolatot mélyen legbelül, hogy itt bármelyik percben rám támadhat valaki és még csak meg sem találnának, itt halnék meg.
Nehezen ugyan, de szerencsére megtaláltam a hazavezető utat, mielőtt valami bajba keveredtem volna azon az istenverte környéken. Sietve vágtam át a kerten, viszont a kilincset lassan, megfontolva nyomtam le a bejárati ajtón. Vajon ébren van már valaki? Na jó, nagy levegő, kifúj és belép. Hm, a kávé finom illata még mindig érezhető volt, mikor a konyhába mentem. Végül is nem voltam el túl sokáig, még mindig csak hét óra körül járhat az idő.
Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha megpróbálnék palacsintát csinálni. Annyira csak nem lehet bonyolult és különben is van péksüti ha nagyon elrontanám, így hát neki is láttam. Minden hozzávalót kikészítettem a pultra, összekevertem, és jöhetett is a sütés!
Egy kis idő elteltével isteni illat lepte be az egész földszintet. Teljesen belemerültem a sütögetésbe és a kávés bögrémbe.
- Jó reggelt, Konyhatündérke! – két kar fonódott a derekam köré hátulról. Nate…
- Neked is. – nem fordultam meg
- Mi ez a nagy sütés-főzés?
- Csak kipróbálom magam ezen a téren is. – mivel készen lettem, kikapcsoltam a tűzhelyet és a kezemet Nate előttem összekulcsolt kezeire tettem, de továbbra is háttal álltam neki.
- Biztos nagyon finom lett. – maga felé fordított
Képtelen vagyok a szemébe nézni.
- Figyelj… azt hiszem beszélnünk kell valamiről. – motyogtam a zoknimat fixírozva
- Úgy gondolod? – az államat megfogva felemelte a fejem, hogy felnézzek rá
- U…Úgy. – Édes Jézus, hiszen nincsen rajta más, csak egy boxer! Hogy nem tűnt ez eddig fel?
- Én is úgy gondolom. – közelebb lépett és a kezeivel a két oldalt a konyhapultra támaszkodott, mondhatni sarokba szorítva engem. Kimondhatatlanul zavarban éreztem magam, mégis-mégis alig bírtam ki, hogy ne nézzek végig rajta úgy igazán.
Tekintetét az enyémbe fúrta s úgy éreztem, mintha még a legmélyebb gondolataimat is látná.
- Mit szeretnél most, Kendra? Itt és most ebben a pillanatban. – kérdezte
Mit is, mit is? Te buta liba, kihagyni egy ilyen helyzetet? Találni fog nálad jobbat is, ha nem lépsz! – undok hang csengett a fülemben, de lehet hogy igaza van. De azért mégsem mondhatom neki, hogy „azt szeretném, ha megcsókolnál, átölelnél és soha többé el nem engednél”! Vagy igen? Mit csináljak?
- Nem tudom… - lesütöttem a szemem
- De igen, tudod. Őszintének kell lenned hozzám. Vagy nem bízol bennem eléggé?
- De, bízok benned.
- Akkor próbáljuk meg még egyszer. Mit szeretnél most ebben a pillanatban?
- Nate én… nézd, előbb szeretnék valami mást mondani.
- Nem. Bármi is az, várhat. Tehát hallgatlak. Ha nem akarsz semmit, mondd. Ha azt szeretnéd, hagyjalak békén, megteszem. Ha…
- Csókolj meg, Nate! – suttogva félbeszakítottam és lehunytam a szemem
- Na látod, hogy megy ez. – ő is halkan beszélt, majd lassan közelített felém
Centiméterről centiméterre fogyott a távolság kettőnk között. Elsimogatott az útból egy kilógó hajtincset, két keze közé fogta az arcomat, majd puha ajkait lassan az enyémre tapasztotta. Bénának éreztem magam, mégis képes voltam ellazulni és nem azon görcsölni mit csinálok rosszul, hisz Nate tökéletesen irányította a helyzetet. Szóval ilyen érzés csókolózni. Az ember alig áll a lábán, az izgatottság kitartóan futkos végig minden idegszálán újra meg újra és… és ez fantasztikusan jó. Nem sokáig tartott a csók, de mégis úgy éreztem magam, mint aki maratont futott. Nate homlokát az enyémnek támasztotta, majd mosolyogva így szólt:
- Annyira nem vagyok lélegzetelállító, ne felejts el levegőt venni!
- De az vagy. Számomra legalábbis.
- Most már érted miért olyan fontos a bizalom és az őszinteség? – nem törődve az előbbi témával nekem szegezte a kérdést, de a tekintete még mindig lágy volt
- Értem, de azért szeretném ha bővebben kifejtenéd, hogy mire gondolsz. – tényleg nem tudtam, hogy pontosan mit vár válaszként
- Ha nem bízol meg bennem, akkor nem mondasz el létfontosságú dolgokat. Ha nem tudok rólad semmit, azt sem tudhatom, hogy miként érzel irántam, így kezdeményezni sem tudok és előbb vagy utóbb, de továbblépek. Bár ahogy látom, az se neked, se nekem nem lenne jó, ezért tudnom kell, hogy mit érzel. Ezért is fontos, hogy őszinte legyél. És…
- És ez csak egy példa, igaz? – végre leesett a tantusz
- Igaz. Ha ezek után van valami, amit mondani szeretnél, hát rajta.
Meg kell mondjam, hogy Nate rendkívül okos fiú. Nem hiszem, hogy az egész éjszakáját azzal töltötte, hogy ezt a kis játékot kitervelje, mégis elérte a célját. Provokál az izmos felsőtestével, kikényszeríti hogy mondjam ki amit még magamnak sem igazán vallok be, ráadásul ügyesen rávezetet a tegnapi afférra.
Nem volt választási lehetőségem, így töviről hegyire elmeséltem neki mindent, amit előző nap a bátyjának is mondtam. Röpke fél óra beszélgetés után kiütközött, hogy valójában már ismerte a történetet, mert tegnap kiszedte Davidből. Mindenesetre sikerült a lelkemre hatnia és nem hiszem, hogy a közeljövőben bármit is szeretnék eltitkolni előle, nem éri meg.

Köszönöm, hogy elolvastad! Kommentben lehet kifejezni tetszést/nem tetszést (persze kulturált keretek között) :) További szép hétfő estét.

UI.: H, bocsi most még nem került bele a "durva rész", de ígérem hogy lesz benne olyan is! :)

Miért kell ezt így csinálni?!?!

Ha az ember (állítólagosan) annyira szereti a másikat, hogy leélné vele az életét és ezzel a másik fél is hasonlóképpen van, akkor árulja már el nekem valaki, hogy mi a fészkes fene történhet, ami miatt szétmennek?! Ha valami elromlik, rögtön el kell dobni és meg sem próbáljuk megjavítani. Ha meg nem is szerette igazán, akkor mi a francért kell ilyen szavakkal és kifejezésekkel dobálózni? Másnap meg már hú de nagyon szerelmesek egy másik emberrel. Jézusom, gratulálok!
Már az elején észrevettem, hogy agyilag nagyon sötét ez a csaj. Úristen.
Jó lenne tudni részleteket, de én biztosan nem fogok rákérdezni. Ha meg kell tudnom, majd úgy is el fogja mondani, ha meg nem akkor nem, nem történik katasztrófa.
Csak... nem szeretném, ha rossz lenne... neki.


~

Mi a baj? Semmi. Minden. NEM TUDOM! Az idő meg a nap. A k**** vasárnap. És.. holnap megint menni kell. Esküszöm ebbe fogok belehalni!

Bitch please.!

Az emberiség betegsége, súlyos feltűnési viszketegség, megfelelési kényszer... FÉSZBUK!

Jaj gyerekek... persze mindenkinek más felfogásai vannak arról, hogy mire is való a fészbuk, de kérdem én; mi értelme van az életed minden mély -és csúcspontjának naponta többször hangot adni idétlen posztokban? Ki a retek kíváncsi a te magánéletedre? Fogj szépen egy díszes füzetkét, papírfecnit, a töri könyvedet, vagy épp ami a kezedbe akad és írj bele naplót! Vagy ha nagyon ragaszkodsz a számítógéphez, blogolj. Ott eldöntheted, hogy megosztod-e a nagyközönségnek vagy sem. Van olyan opció, hogy csak is egyedül te, vagy a blogod linkjével rendelkező személyek olvashatják. Abba azt és úgy írsz meg, ahogy te azt megélted, minden egyes apró érzelemmel együtt. Nem kell mindenkinek tudnia a gondjaidról, hisz így premierplánban moziznak a gyenge pontjaid előtt és tudni fogják, hogy hol fáj a legjobban, hol tudnak a legjobban bántani. Másfelől pedig azoknak van szüksége kiposztolni a különféle dolgaikat, akik valamilyen szinten érzelmi sérültek és szükségük van a figyelemre, mások szánalmára szorulnak ahhoz, hogy tovább tudjanak lépni egy-egy sérelem után.
Ezt most nem egy bizonyos esetről írom, nem személyeskedni akarok, távol álljon tőlem. Ez napi szintű probléma az emberek többségénél és nagyon nehéz szó nélkül hagyni. Hát, ahogy elnézem nekem nem is sikerült. :)

A lényeg; LEGYEN MAGÁNÉLETED!


További szép vasárnapot mindenkinek!:)

Joke!

Jó régen adtam már életjelet... Valahogy semmire nincs időm, főleg nem leülni a gép elé, pedig jó volna. Jó volna minden nap az adott napi sérelmeket kiírni magamból, de valahogy nem jön össze. Így voltam ezzel a múlthéten is. Tesin kimentünk az Orczy-kertbe futni és hol megy a pályára vezető út? Igen, természetesen a tó mellett. És mi történt? Lots of memories attacked me. Olyan jó (khm..,,jó") érzés volt, hogy még a szemem is könnyes lett. Pontosan miért is? Nézzük csak; ugye mivel megtarthatom a döglött kutyámat, jól kellene éreznem magam, de ehelyett mi van? A döglött kutyám feltámadt, csak épp nem az én kutyámként. Miközben még mindig a szemem előtt látom azt a pár ***** szót - ,,még mindig szeretlek" - ne legyek zaklatott? Köszi. Nem szeretek egyedül lenni. Sőt, nagggyon nem szeretek egyedül lenni. Mikor lehetek én is újra BOLDOG?!

~

Nagyon helyénvaló lenne már egy kis szünet! Egyre rosszabbul bírom ezt az egészet; koránkelés, tömegközlekedés, szenvedés, tömegközlekedés, evés, tanulás, fürdés, alvás, aztán előröl az egész. Hihetetlenül utálok iskolába járni.! Inkább maradnék buta, csak ne kellene ezt végigcsinálnom!

~

Aaaaannyira de annyira jó volt a tegnapi nap! Reggel 9re mentem lovagolni. A kis szöszikét kaptam és annyira cukormókus volt!:) Nem is tudom mikor ültem rajta utoljára.. jó régen, az egyszer biztos. Utána az egyik kedves lovasnak, akivel együtt voltunk kint hála csak 2 busszal kellett hazavergődnöm a mamáékhoz.

Kis pihi, aztán készülődés estére. Kicsit várni kellet egyesekre (^^♥), de végülis időben el tudtunk indulni. Meglepett, hogy ilyen sokan voltak... Nagyon jól telt az a 3 óra!!! Ha most nem blogot, hanem naplót írnék, még belefoglalnék egy-két gondolatot... Mindegy. Köszönöm az illetőknek a jó társaságot!♥
~

Still hate sundays.!!! Ha vasárnap után nem hétfő, hanem pót-vasárnap jönne, akkor nem gyűlölném ennyire, de mivel tudjuk hogy ez lehetetlen...

~

Cukik lennénk együtt... köszi. :') Egyébként szerintem is. Csak éppenséggel az univerzum egyelőre nem úgy gondolja a dolgot mint én... Sebaj, ki tudja mit hoz még a jövő. ^^

~

Ha az ember bejelöl valakit, akit nem ismer és attól a valakitől kap egy üzenetet, amiben megkérdezik tőle, hogy honnan ismeri az szóban forgó személyt, akkor arra illik válaszolni. Legalábbis mifelénk ezt így szokás.
Kicsit azonban tartok ettől az egésztől, mert eddig ha valamelyik barátom barátnője jelölt be, mindig nekem esett a féltékenységével. Most nem tudom mit akar ez a lány, remélem semmit.

~

Írom már a folytatást, de előreláthatatlan, hogy mikor tudom feltenni. Bocsi:/

I can't believe!

Oké. Szombaton fogjuk rá, hogy nyugisan és békében lezártuk a dolgot D-vel. Stay friends, azaz a szokásos mondat; A kutyád meghalt, de attól még megtarthatod. Köszi-köszi :')))

Aztán a "régi-új" remény megint felcsillant, de ez ma úgy ahogy jött, el is szállt. Ha neki sem én kellek, hát neki sem én kellek, van ez így. De vele továbbra is jó barátságot igyekszem ápolni, mert eléggé kedvelem. (néhány dolog ellenére is!)

De azért mégis a ************* hogy még mindig egyedül vagyok.! :)

~

Kereszttűzben; nem bíííííííííííírom tovább. Borzasztó rossz érzés, mikor két barátod között kell állnod. Kinek adj igazat? Ki áll hozzád közelebb? Végemvan.

New dawn ~ folytatás

****KIEGÉSZÍTÉS****

Voltam olyan ügyes és okos (és fáradt), hogy kihagyjam belőle a zenét.
Bocsi, szóval:
,,Nem tudtam honnan jött neki ez a táncolás, de aztán felfigyeltem rá, milyen zene is szól a rádióban. De hisz én nem is tudok keringőzni!"

~

Szép estét :3
Nincs sok kedvem most a napjaimról beszélni, ezért csak pár mondat erejéig húzom az időt.

Természetesen imádom a sulis barátaimat, és tűzbe tenném értük a kezem. De mégis van egy társaság, aminek jobban a tagjának érzem magam. Minden héten van egy nap, - a csütörtök - amikor minden ügyes-bajos dolgomat lesz*rom egy pár órára és egyszerűen jól érzem magam a barátaimmal! Szombaton elkalandoztak egy kicsit
a gondolataim, és őszintén szerettem volna visszakerülni az általános iskolába! Hiányzik. Kész. Off. végem.

~

New dawn, new day, new life Part 5

Eddigi részek:
Part 1
Part 2
Part 3
Part 4

Még mindig nem adtam konkrét választ Nate-nek, pedig a kirándulásunk óta eltelt már jó pár nap. Köztük

olyanokkal, melyeket szinte egész végig a műhelyben töltöttünk együtt, mivel időközben a mustang is visszatért immáron horpadásoktól mentesen és ragyogó, királykék fényezéssel.
A mai nap is egy ilyen. Ő a felnikkel bíbelődött, én pedig néztem, ahogyan dolgozik. Szólt a rádió, néhány számba bele-bele is énekeltünk, de leginkább csak beszélgettünk. Szerettem volna segíteni neki, de legalább annyira nem értek ezekhez a dolgokhoz, mint az édesanyám a gyerekneveléshez. Mostanában egyre többet furakszik be egy kelletlen gondolat a fejembe; anno miért kerültem az árvaházba? Ha nem kellettem annak a nőnek, miért tartott meg? Nem sok emlékem van az életemnek arról az időszakáról. Néha felvillan egy-egy kép, de semmi több. Nem is csoda, hisz kicsi voltam még, három vagy négy lehettem, mikor anya otthagyott az a sok idegen gyerek között és soha többé nem láttam viszont. A hatodik születésnapom előtt vettek magukhoz Parker-ék.
Időközben úgy magukkal ragadtak az emlékek, hogy meg sem hallottam, hogy hozzám szóltak.
- Hahó, Föld hívja Kendrát. – Nate hangja mintha mérföldekre tőlem visszhangzott volna
- Ne haragudj, csak elbambultam. – ráztam meg a fejem – Mondtál valamit?
- Felkérhetem a kisasszonyt egy táncra? – felém nyújtotta a karját
Tánc? Micsoda?
- Hát… hát persze! – mosolyogva tettem kezébe a kezem
Nem tudtam honnan jött neki ez a táncolás, de aztán felfigyeltem rá, milyen zene is szól a rádióban. De hisz én nem is tudok keringőzni!
Mégis, magával ragadott a ritmus, na meg persze Nate karjai körülöttem.
 Apropó, miért ver ilyen hevesen a szívem, valahányszor csak hozzám ér? Miért zavarodom annyira össze, hogy úgy érezzem, egy szót nem bírok kinyögni? Most meg, hogy ilyen közel vagyunk egymáshoz, egy eddig ismeretlen érzés fogott el; életemben először szerettem volna úgy igazán, hogy megcsókoljanak.
Eddig egyáltalán nem „pasiztam”, soha nem voltam bulizni, részeg sem voltam, így a saját akaratomon kívül sem történt velem semmi ilyesmi. Úgy érzem magam, mint egy rakás szerencsétlenség. Villámgyorsan össze kell szednem magam és a tudtára adnom, hogy mit érzek. De még mielőtt szóra nyithattam volna a szám, kinyílt az ajtó és David lépett be rajta. Mellékesen mondom, hogy továbbra is tőlem elszigetelten próbál létezni és egy köszönésnyinél több időt nem hajlandó rám fordítani.
- Készen van a… - eddig kifejezéstelen arcán egyszerre csak kiült a meglepettség és düh veszélyes elegye – Ti meg mi a… Itt enyelegtek… De tulajdonképpen… Mi a fene van köztetek?
Egyáltalán nem értettem a felháborodását. Már csak azért sem, mert fogalmam sincs, miért foglalkoztatja őt Nate és az én életem.
- Semmi. – felelte Nate nyugodt hangon, és a derekamat nem engedte el, mikor megpróbáltam elhúzódni tőle
- Aha! Se ruha, se levegő, mi?! – éles megjegyzése hallatán éreztem, hogy Nate izmai megfeszülnek és hangosan kifújja a levegőt
- Elég volt! Most jött el az a pillanat, hogy elmondod, mi bajod van velem! Úgy mégis, mi közöd van ehhez? Sem én, sem Nate nem tartozik neked elszámolással a tetteiről és magánéletéről. Fel nem foghatom, hogy mit érdekel ez téged. Azt sem tudod, hogy ki vagyok és ítélkezel felettem! Mit képzelsz magadról? – teljesen kikeltem magamból, nem bírtam visszatartani a szavakat
- Nem tudom, hogy ki vagy? Jobban tudom, mint azt te hiszed, Kislány. Hogy vagy képes ezt tenni? Ne játszd meg magad, mert megjárod. Kicsit gondolkodj el az életeden! – ezzel magunkra hagyott bennünket
Az eddigi mesébe illő hangulatom egyszerre szertefoszlott, s helyébe félelem költözött. A gyomrom összeszorult és a szívem szinte a torkomban dobogott. Mit tud David? És honnan? Ki ő egyáltalán?
- Ez meg mi volt? Miről beszélt a bátyám? – fordított maga felé Nate
Egyetlen dolgot szerettem volna abban a pillanatban; bárcsak elnyelne a föld és ne kellene állnom a tekintetét! Ennyi volt, vége a tündérmesének? Hogy a csudába fogom kimagyarázni magamat? Ha még többet hazudok, azzal csak többet rontok az amúgy sem fényes helyzeten.
- Kendra kérlek, mondj már valamit.
- Nem lehet, sajnálom! – kiszabadítottam a kezem az övé közül és egyenesen a szobámba futottam.
Mielőtt beértem volna, David igyekezett után és megragadta a karomat.
- Gyere csak velem egy kicsit! – a hangja ijesztően kimért volt
Bevonszolt az ő szobájába, ahol még levegőt venni sem volt időm, nemhogy körülnézni, mert rögtön hozzám vágott egy újságot. Mit csináljak vele? Kérdő tekintettel vegyítve, félénken néztem rá.
- Harmadik oldal, legalsó cikk.
- De hisz ezek rendőrségi közlemények! Mit nézzek rajta?
- Olvasd el és magyarázd meg.
„Nyolc napja jelentették egy fiatal minnesotai lány eltűnését a főváros környékéről. Kendra Dee-Parker, tudomásunk szerint szerdára virradóra összes holmijával valamint kisebb vagyonnal hagyta el családját és az államot. Ismertető jegyei; hosszú sötétbarna haj, világos bőrszín és kék szem. Testmagassága megközelítőleg 168 cm, átlagos testalkattal. (…) Mivel a lány még kiskorú, kérjük jelezze, ha látta, vagy tudomása van a hollétéről. A szülők elérhetőségein igényelhető az érintett fotóinak megtekintése. (…)”
Ez nem lehet igaz! Ugye ez az egész csak egy rossz álom és én mindjárt felébredek? Világosan közöltem, hogy ne keressenek. Nem szeretném elhinni, hogy ez megtörténik!
- David, ugye… ugye nem…? – reménytelt pillantást vetettem rá
- Nem nyomtalak-e fel? Még nem. Előbb áruld el, ki vagy te valójában!
- Nem igazság. Már csak egy hét kellene és többé nem lennék érdekelt az ügyben. Istenem… - gondolkodtam hangosan
- Válaszolnál?!
- Nem raboltam ki azokat az embereket, mielőtt bűnözőnek állítasz be. El kellett szöknöm, mert nem voltam képes tovább kibírni.
- Miről beszélsz? Ebből semmit nem értek…
Nincs értelme tovább halogatni az elkerülhetetlent, ki kell tálalnom neki. Nagy levegőt vettem és belekezdtem a történetbe;
- Az édesanyám árvaházba adott, mikor kicsi voltam. Nem kellettem neki, így a könnyű utat választotta és lepasszolt. Pár évvel később magához vett egy gazdag család, Parker-ék. Akkor azt hittem minden rendben lesz és végre én is úgy élhetek, mint egy normális korombeli kislány. Lesz anyukám és apukám is. Egy ideig felhőtlenül boldog voltam velük, mindent megkaptam amire csak vágytam, de ahogy teltek az évek és kialakultak a saját gondolataim, realizálódott bennem, hogy én ebben a családban nem érvényesülhetek, nekem nincsenek saját döntéseim, sem saját akaratom. Minden reggel sofőr vitt az iskolába és minden délután ő is vitt haza. Percre pontos napirend, szigorú – a saját biztonságomat biztosító – szabályok, semmi szabadidő. Annyit tudok a nagybetűs életről, mint te tízéves korodban. Ki kellett szabadulnom, mert úgy éreztem, hogy lassanként megőrülök. Várnom kellett volna még, de annyira beleéltem magam a szabadságba, hogy nem is gondoltam a koromra, pedig akkor nem állna fönt ez a helyzet. Egy hét és betöltöm a huszonegyet, attól fogva nem szólhatnak bele, mit csinálok. Nagyon szépen kérlek, ne haragudj rám. Szeretném, ha megértenéd miért titkolóztam. Sajnálom, hogy ennek így kellett kiderülnie.
David látszólag köpni-nyelni nem tudott s nagyokat pislogva nézett rám. Most mire vár?
- Na, nem mondasz semmit? Te akartad, hogy elmondjam! – sürgettem
- Azt… azt hiszem itt én vagyok az, akinek bocsánatot kell kérnie. Én nem tudtam… nem tudtam, hogy te… - félbeszakítottam
- Ne, hagyd ezt! Ne utálj, csupán ennyit kérek.
- Dehogy utállak és nagyon nagyon sajnálom, ha ezt éreztettem veled! Nem lett volna szabad az újságban leírtak alapján elítéljelek.
- Nekem pedig meg kellett volna mondanom az igazat. Egálban vagyunk.
- Egálban. – ismételte és az itt tartózkodásom óta most először láttam őt mosolyogni
David ígéretet tett, hogy Mr és Mrs Evansnek egy szót sem fog szólni erről és falazik nekem. Hihetetlenül hálás voltam neki ezért és felcsillant a remény is, miszerint barátok lehetünk.
Már csak kérdés rántotta görcsbe a gyomromat; mi lesz Nate-tel és az épp kialakulóban lévő kapcsolatunkkal? Ha elmondom neki, közel sem biztos, hogy ő is hasonlóképpen reagál, mint a bátyja.
Gombóccal a torkomban feküdtem le aludni, halvány reményeket fűzve a holnaphoz. Félek, valaki segítsen!

Remélem tetszett! Szívesen olvasom a kommenteket! :)