Anime-fan lettem. Hát ez az idő is elérkezett. Nem hittem volna, hogy annyira fogékony vagyok ezekre a dolgokra, hogy 3 órán keresztül üljek egy helyben és animét nézzek. Wow.
Vampire Knight ejtett első sorban rabul. Pontosabban Kaname úrfi. Atya úr isten!
<-- édes drágáim
Írtam hát egy kis sztorit, ami ugyan merőben eltér az eredeti történettől, teljesen kitaláció, de szerintem egész aranyos.
A Cross Akadémiában csend honolt. Ez végre egy nyugodt este.
– gondoltam.
A Hold szálló felé sétáltam. Nem is tudom miért, talán titkon abban bíztam,
hogy Kaname úrfi –oh az én Kaname úrfim- valahol ott vár rám. Teljesen a
gondolataimba temetkezve ballagtam, így észre sem vettem, hogy egy alak végig
követett a fák között, mígnem kilépett elém. Hirtelen meglepettségemben
hátraugrottam, de ahogy jobban szemügyre vettem a fiút, ismerősnek tűnt. Zero. Már majdnem mosolyogva
köszöntöttem, mikor tudatosult bennem, hogy valójában nem is Zero áll előttem.
Ichiru volt az, Zero ikertestvére. A halvány mosoly hamar lehervadt az
arcomról, tartottam tőle. Tekintetét a földre szegezte, szája ijesztő félmosolyra
húzódott.
-Yuuki ! Mit mászkálsz errefelé ilyenkor? – hangja kihívóan csengett
Egy pillanatra lefagytam, de aztán előtört belőlem a felügyelő énem.
-Ez a dolgom, Ichiru. Neked nem kéne itt lenned. Miért is nem vagy a többi
fiúval a szállóban?! Menj vissza!
Ahelyett, hogy továbbállt volna, határozott léptekkel indult felém, fejét még
mindig lehajtva.
Halk, könnyed lépéseket hallottam a hátam mögül. Hátrafordultam. Maria kisasszony? Ugyan hogy kerül ő
ide? Rossz, nagyon rossz előérzetem volt. Valami rossz fog történni, érzem.
Bárcsak Zero, vagy Kaname úrfi most itt lenne!
Valaki lefogott hátulról. Tudtam, hogy Ichiru az. Hiába próbálkoztam,képtelen
voltam szabadulni erős karjai közül.
Maria kisasszony közeledett felém. Vékony, bársonyos kezét felemelve
megérintette az arcomat. Furcsa érzés kerített hatalmába, szédülni kezdtem.
-Engedd el! – ellentmondást nem tűrő, nyugodt hangot hallottam egészen
közelről, mielőtt még teljesen elvesztettem volna az eszméletemet.
Egy világos szobában ébredtem. Ijedten ültem fel az ágyon és zavartan néztem
körbe.
-Csakhogy magadhoz tértél, drága Yuuki! – Kaname úrfi tőlem nem messze ült.
Miközben beszélt le sem vette rólam a tekintetét.
-Kaname… úrfi? De hát hogyan…… - közel húzott magához és vigyázó karjait körém
fonta, így elakadt a szavam. Hihetetlenül nyugtató volt a közelsége, mégis úgy
kalapált a szívem, mintha menten ki akarna esni a helyéről.
-Ne kérdezd. Jól érzed magad? – kezével végigsimított a hátamon.
-Igen, azt hiszem. – a hangom nem lehetett túl meggyőző
-Pihenj le míg vissza nem jövök. – felállt, én ott ültem továbbra is.
Aggódó pillantásomon elmosolyodott.
-Csak szólok az igazgatónak, hogy minden rendben van veled. – az ajtó
becsukódott mögötte.
~
Kaname úrfi hamar visszatért. Míg egyedül voltam, egy-egy emlékkép villant fel
szemeim előtt; Ichiru…. és…..Maria kisasszony…..
-Kaname úrfi, mit akartak ők tőlem? –
tudtam, hogy tudja miről beszélek.
-Ezzel már többé nem kell foglalkoznod. Mindahányan megkapták, ami nekik jár. –
szinte beleborzongtam szavainak komolyságába.
Mielőtt azonban elmerültem volna bennük, egy érintésével kiszakított a
gondolataim közül.
-Yuuki, kedvesem! – ujjait összekulcsolta az enyémekkel. Szívem újra heves
dobogásba kezdett. – Mondd, boldog vagy velem? Ugye szívesen élnéd le mellettem
az életed?
Igen, igen és igen. Ordítottam legbelül, de a torkomon egy hang se jött ki. Én
nagyon, de nagyon szeretem Kaname úrfit, mégis képtelen vagyok neki ezt
megmondani. Pontosan úgy csináltam, mintha attól félnék, hogy Ő nem viszonozza
ezt; mintha nem lennék biztos az irántam
táplált érzéseiben. Pedig ha valaki, akkor ő aztán érezteti velem a szeretetét.
-Igen Kaname úrfi! – bólintottam és félénken néztem föl a szemébe.
Szinte elvesztem tekintetében, szemei csillogtak, akárcsak az enyémek. Édes
mosolyra húzódott a szája, elengedte a kezemet s övéit a derekamra csúsztatta
és közelebb tessékelt magához. Egészen közel hajolt arcomhoz, majd puha ajkait
az enyémekre tapasztotta. Gyengéden csókolt. Egy pillanat alatt elvette az
eszemet, nem voltam képes gondolkodni. Karjaimat a nyaka köré fontam, mire ő
felkapott az ölébe. Finoman a falhoz nyomott, s szám helyett a nyakamat
csókolta. Meglepődtem, hiszen azt hittem, szemei vörösen felizzanak majd. (Mint ahogy azt Zerotól megszokhattam.) De
nem így történt. Nyelvével lassanként érintette a bőrömet. Hogy képes ekkora
önuralomra? Mikor azt kérdezte, szívesen leélném-e vele az életem, azt hittem
átváltoztat, lelkiekben felkészültem már erre. Most pedig mégsem teszi meg.
Felnézett az arcomra, melyen halvány pír jelent meg.
-Én… szeretlek, Kaname úrfi! – hangom teljesen-tökéletesem fejezte ki
őszinteségemet.
-Drága Yuuki úrnő! – nem tudta folytatni, mert kopogtatás hallatszott a
hatalmas fa ajtó túloldaláról, majd ki is nyílt. Aidou úrfi szöszke fejét láttam
meg először. Mikor ránk siklott tekintete, hatalmas vigyor ült ki arcára.
-Csak nem megzavartam valamit?! – kérdezte kajánul
Kaname úrfi letett a földre, majd fenyegető pillantást küldött Aidou úrfi felé.
-Elnézést kérek, Kaname uram! Én csak… semmi! Igazából ez nem is olyan fontos,
ráér később is. – Aidou úrfi gyorsan kisurrant a szobából.
Kínosan éreztem magam, s lehajtott fejjel próbáltam ezt elrejteni Kaname elől.
Mintha az egyáltalán lehetséges lenne…
-Ide jönnél mellém, kérlek? – Kaname úrfi közben ledőlt az ágyra s egyik karját
felém nyújtotta.
Persze, hogy megyek, sőt rohanok! Nem is, inkább repülök hozzád, Kaname úrfim!
De ehelyett halvány mosollyal a még mindig rákvörös arcomon bólintottam, majd
sietős léptekkel haladtam felé. Bizonytalanul ültem le az ágy szélére. Kaname
úrfi magához szorított, így teljesen egymáshoz simulva feküdtünk.
Elmondhatatlanul boldog voltam. Kaname egyszercsak felkuncogott. Felemeltem a
fejemet mellkasáról.
-Mi az, Kaname úrfi? – kérdeztem riadtan
-Semmi, Yuuki. Csak nem értem miért vagy még mindig ilyen feszült mellettem. –
gondolkodó pillantással nézett a plafonra.
-Én csak… - de nem hagyta, hogy végigmondjam. Mutatóujját a számra tette.
-Sss. Mégsem várhatom el, hogy erre válaszolj is, kedvesem. – puszit nyomott a
homlokomra, majd elmosolyodott.
Szemfogai ki voltak élesedve. Szegény, milyen rossz lehet neki tartóztatni
magát a véremtől, amely olyan különös módon kívánatos a vámpírok számára. Ezt a
gondolatot hamar elhessegettem, s rögtön újak kerültek a helyükre.
-Kaname úrfi, ha az előbb Aidou úrfi nem nyit be, akkor… - közbevágott
-Nem, Yuuki. Nem történt volna semmi. – pontosan tudta mi jár a fejemben.
-És…
-Azért, mert még nem vagy felkészülve.
-De Kaname úrfi, mégis miből gondolod ezt? – szaladt ki a számon a kérdés
-Nem gondolom, tudom.
-Na de…. – egy rövidke csókkal hallgattatott el.
-Yuuki, hogy megígérem neked, hogy az esküvőnk éjszakáján minden lehetséges
módon teszlek a magamévá. De most nem lehet. – a hangjából áradó nyugodtság
átjárt engem is, de egy pillanat alatt köddé vált egy aggasztó dolog miatt.
-E…esküvő. – ennyit tudtam csak
kinyögni.
Nos, ennyit terveztem, de szerintem úgy is meg fognak győzni, hogy folytassam. Már meg is született néhány elképzelés a fejemben.
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
