Rajtad múlik
……Az éledező tavaszi nap sugarai halványan világították be a pici, sötét szobát. A falon megcsillantak a múlt békességére emlékeztető képek, melyek gyakorta rossz érzéssel töltötték el a szoba lakóját, annak mégsem volt elég ereje leszedni azokat jól megszokott helyükről. Hogy mit ábrázoltak a képek? A legfelső sorban családi fotók voltak, azok alatt gyerekkoriak, ezek alatt pedig össze vissza hol a barátnőivel, hol egy jóképű fiúval volt a lány. Mindegyiken boldognak tűnt, mindegyiken gondtalan arccal mosolygott vissza. Mert akkor még minden rendben volt…
Négy éve már lassan, hogy egyedül, család és barátok nélkül éli mindennapjait a sötét kis szobában a fiatal lány. Egy szörnyű autóbalesetben veszített el mindenkit, aki igazán fontos volt neki, sőt arcát és a karját is sebhelyek torzították, amik mindig arra a szörnyű napra fogják őt emlékeztetni. Mióta kiengedték a kórházból, gondosan elzárkózott a világ elől. Szörnyen érezte magát, az egészért önmagát okolta, szerinte, ha aznap nem jut eszébe, hogy a nyaralóban felejtette azt az istenverte pendrive-ot, nem indulnak el mindannyian a készülődő viharban, nem ütköztek volna azzal a kamionnal… és még mindenki élne… Szinte minden éjjel rémálmok gyötrik, sok éve ugyan az. Senkit nem engedett a közelébe, egy idő után élettársa sem mert közeledni felé, őt is eltaszította maga mellől. Szegény fiú a mai napig minden nap ír a lánynak, reménykedve, hogy egy nap majd választ is kap. Iszonyatosan hiányzott neki a régi, életvidám csajszi akibe beleszeretett annak idején. Meglátogatni nem volt elég bátorsága, nem mert a szemébe nézni. Nem bírta elviselni azt a végtelen szomorúságot kedvese arcán és a tudat, hogy nem tud rajta segíteni egyenesen megőrjítette.
Egyik nap, borzalmas álom után ébredt a fiú; az volt benne, hogy szerelme megelégelte szörnyű életét és véget vetett annak. Tudta, hogy mindez csak álom, de mégis mélyen felkavarta a gondolat, hogy valóra válhat. Rossz érzése volt ezzel kapcsolatban és elhatározta, muszáj megmentenie a lányt a depresszióból, így hát rászánta magát, hogy meglátogatja. Gyorsan megmosakodott és magára kapott valami ruhát, majd a konyha felé vette az irányt, de végül nem reggelizett, egy falat se ment volna le a torkán az izgatottságtól. Felkapta a dzsekijét és már ott sem volt. Egy-két óra vonatút után megérkezett a lány szülővárosába, majd bő félóra múlva letette a busz a kis faluban. Remegő lábakkal lépdelt fel az elhanyagolt, régi ház lépcsőfokain, majd megállt a 21-es számú ajtónál. Most mintha úgy érezné, semmi keresnivalója nincs itt, mégis erőt vett magán és bekopogott az ajtón. Csak állt és várt, a másodpercek óráknak tűntek. Majd kattant a zár, nyikorogva nyílt ki az ajtó. Szíve a torkában dobogott, mikor végre meglátta rég nem látott szerelmét. A látvány nem kimondottan vidította fel; a lány meggyötört arcáról visszatükröződött a fájdalom, elkenődött sminkjének nyoma végig folyt szép arca vonalán ez is a sírásról árulkodott. De látszott rajta, hogy törődött magával, csak teljesen szét volt esve. A fiú félénken szólalt meg:
- Szervusz, Kicsim!
A lány meglepetten nézett rá, majd bólintott és arrébb lépett, ezzel jelezve, hogy jöjjön be. Nem szólt semmit, csak visszaült az ágya közepére és folytatta azt, amit eddig csinált; csöndesen nézett maga elé. Aggasztó volt ezt látni…
- Miért jöttél? – törte meg a csendet a lány
- Látni akartalak. Tudod, nagyon hiányzol nekem! Több éve várom, hogy válaszolj a leveleimre. Már nem bírom elviselni, hogy nem vagy velem! Ez szörnyű!
- Nem tudom, mit mondhatnék. – kimérten beszélt a fiúval
- Nézd, tudom, hogy felelősnek érzed magad mindenért, de múltat már nem tudod megváltoztatni. Ami megtörtént, az megtörtént, senki sem tudja azt visszacsinálni. Nem rágódhatsz ezen egész hátralévő életedben! Túl kell lépned minden múltbéli történésen. Ha kell, bármiben a segítségedre leszek. Tudom, az élet néha kegyetlen és igazságtalan, mégis mi rajtunk áll csak igazán, hogy feladjuk, vagy elnézünk a rossz fellett és arra összpontosítunk, ami jó nekünk. Újra magadhoz engedhetnél és hidd el, minden jobbra fordulna! Én melletted lennék mindörökké.
- Nem! Nem fog menni! Ne is mondd! Hagyjál csak békén!
- Ugyan kérlek, érett nő létedre így viselkedni… Mint egy öt éves. Csak tegyünk egy próbát, veled szeretnék lenni. Kezdjük újra!
- Nem is tudom, Levi… Nekem ez nem menne, ez nem működhetne. Hisz csak nézz rám, mi vagyok? Egy bányarém, egy idegroncs. Már nem az vagyok, akire emlékszel. Ezek után te azt akarod, hogy kezdjük újra? Hogy magammal húzzalak a sötétségbe? – egy könnycsepp siklott végig arcán
- Miket hordasz itt össze? – a fiú gyengéden magához ölelte és letörölte könnyeit
Hosszú percekig ültek így, némán ölelkezve. Ekkor a lányban fellángolt valami… valami olyasmi, amit egyszer régen már érzett, szíve vadul vert s nem vágyott másra, minthogy örökké így maradjanak. Nem tudta mihez kezdjen. A múlt emlékei még mindig fájtak és szomorúsággal töltötték el, viszont a fiú iránt érzett őrült szerelme fölényeskedni látszott. Talán mégis hallgatnia kéne rá? Talán kezdjék újra? Talán élhetnek megint normális életet? Talán boldog lehet végre vele?
- Kérlek, most menj el! – szólt a lány halkan
A fiú vigyázó karjait levette kedveséről s csöndesen az ajtó felé indult. Úgy érezte, sikeres első lépést tett célja elérésének, a boldogságának érdekében. Nem tartotta helyesnek, hogy hazautazzon, ezért inkább egy motelban szállt meg aznap éjjel. És még kitudja, ameddig a szükség kívánja, itt marad.
Miután egyedül maradt, a lányt nem hagyták nyugodni a gondolatai. Most mit csináljon? Hogyan tovább? Fel kéne hagyni ezzel az örökös bezárkózással és megpróbálni továbblépni? Nem tudta mit tegyen. Most, hogy megint felbukkant élete nagy szerelme, mintha visszatért volna belé a lélek. Eddig direkt egyetlen levelét sem bontotta fel. Hogy miért? Merő önzőségből. Bele sem gondolt, vajon ő mit érezhet? Csak is egyedül magával foglalkozott és hogy neki jaj de rossz meg így meg úgy. Szörnyülködött magán, hogy viselkedhetett így éveken át? Ezen az éjjelen elhatározta, hogy túl fog tenni a szomorúságán és újra építi majd az életét. Fel kell keresnie régi barátait, mert ha azok igaz barátok, meg fognak neki bocsátani. S csak reménykedett, hogy nem bántotta meg annyira nagyon a fiút, és hogy vissza fog jönni hozzá.
Jahj drága Levi… jóval előbb hallgatnom kellett volna Rád. – gondolta magában, közben kinézett az ablakon, fel a csillagokra.
Visszafeküdt az ágyba és egy pillanat alatt elnyomta az álom.
Másnap reggel a telefon csörgésére ébredt. Meglepődött, hiszen ritkán keresik őt telefonon. Álmos hangon szólt bele;
- Tessék?
- Szia! Levi vagyok. Bocsánat, ha felkeltettelek. Csak annyit szeretnék, hogy ma is elmennék hozzád, persze csak ha nem baj. Van két órád, készülődj, mert elviszlek valahová. Szió. – ezzel le is tette
Hát ez meg mi volt? Elmenni valahova? Hova? Nem akarok elmenni itthonról. Bár jó lenne beszélni Vele. Igen, ez az! Ma mindent rendbe hozok!
Nem is olyan sokára már a folyó partján üldögéltek szorosan egymás mellett. Ez volt az a hely, ahol először találkoztak. Mint akkor, most is órákon át beszélgettek. Nem is kell mondanom, most aztán volt miről.
Mi ebből a tanulság? Azt vonja le mindenki saját maga.
~ Ha veszteség, csalódás ér nem áll meg az élet, nem lehet sokáig siránkozni.
~ Kérd a barátaid segítségét,rájuk számíthatsz. Az igaz barátod melletted lesz akármi is történik!
~ Ne feledd, olyan az életed, amilyenné azt te magad alakítod. Ha te eltaszítasz magadtól mindenkit és magadba fordulsz, igen is szar lesz az élet. Nézz el gondok fölött, még ha nehéz akkor is. Menni fog, csak hinned kell magadban, legyenek álmaid, hogy aztán küzdhess valamiért.
~ Soha ne add fel, amíg nem muszáj!
Mert csak Rajtad múlik, hogy milyenné teszed az életed!
Minden csak nézőpont kérdése!
Írjatok komit lécci :))♥
