,,Ó mondd, ki érti ezt?"

Vannak olyan pillanatok az életben, amikor egy szituáció a legérettebb viselkedésünket várja el tőlünk. Egy abszolút racionális gondolkodású embernek talán kevesebb gondot okoz megfelelően cselekedni, azonban itt vannak az én fajták, akik hiába tudják, hogy mi lenne a helyes, hiába vannak tisztában a lehetőségekkel mégis a szívük diktál és pont. Hogy ez rossz-e így? Én úgy gondolom, nem feltétlenül. 

Néha elérkezik egy pont, ahol dönteni kell; felnőttként viselkedsz és emelt fővel, mosolyogva törődsz bele abba, ami van, vagy pedig gyerekként ragaszkodsz ahhoz, amit a józan eszed ellenez. De élesben van-e benned egyáltalán annyi, hogy mindezt végiggondold? 

Örülök, hogy bennem nem volt, hogy bár nem a legsimább úton, de végül egy olyan állomásra érkeztem, ahonnan sosem szeretnék továbbállni. Jaj de kibaszott nagy szavak. Talán nevetségesnek tűnhet, de így érzem és kész. 

Nekem nem kell sok okos vélemény, nincs szükségem mások tapasztalataira, a sajátjaim alapján létezem; ha az élet bánt (vagy inkább csak nevel?), fáj, ha örömet hoz, hát boldog leszek... ésatöbbi. 

Egy a lényeg, mégpedig az hogy tudom, hogy nem vagyok egyedül. És csak ez számít. Semmi és senki más.

Hogy milyen érzés, hogy valakinek épp annyira szüksége van rád, mint neked ő rá? Leírhatatlan. Azt hiszem, ez a megfelelő szó. Semmi pénzért nem cserélnék senkivel!

UI.: Kívánni sem tudnék jobbat.

Ez minden:

,,- Micimackó! Mi van, ha egyszer elkövetkezik egy olyan nap, amikor el kell válnunk? 

- Ha együtt válhatunk el, akkor semmi kifogásom ellene. 

- Na igen-igen, úgy könnyű. De... ha nem lennénk együtt? Hogyha én máshol lennék?

- Jajj... de nem lehetsz máshol, hiszen nélküled egészen elvesznék. Kinek szólnék egy olyan bizonyos holnapon, amikor épp nem vagyok elég erős, vagy elég bátor? 

- Hát tulajdonképpen... 

- És kitől kérnék tanácsot, amikor nem tudnám, hogy merre tovább? 

- Micimackó, mi van, ha mégis? 

- Mégsem, az nem fordulhat elő... Ha mégis eljön az idő, amikor nem leszünk együtt, akkor nagyon fontos, hogy megjegyezz valamit! 

- Mi az a fontos megjegyezni való? 

- Hogy bátrabb vagy, mint hiszed, erősebb vagy, mint sejted és okosabb, mint véled. De a legfontosabb az, hogy ha el kell válnunk, én akkor is mindig veled leszek... veled leszek!

Valaki mondja meg...

...

(a kép csak illusztráció, bárminemű egyezés a valósággal, csak a véletlen műve, vagy hogy mondják ezt ☺)

~

Miért van az, hogy az egyik nap olyan aranyos, hogy simán beleszeretnék (vagy ez már megtörtént?), ha többet beszélgetnék vele, másik nap meg akkora bunkó, hogy legszívesebben elküldeném.... khm... melegebb éghajlatra?!?!?! Komolyan mondom, nem értem! Mintha két külön személyisége lenne... Az egyikért odavagyok, de a másikat meg utálom! B*ssza meg!



~


Kivel fogok táncolni a szalagavatómon??? Ajjaj!


~


Miért ment el ilyen hamar a nyár? Remek évnek ígérkezik ez az idei! Már most úgy gyűlölöm, ahogy van!!!


~


Kihisztiztem-e magam? NEM!



De azért szép napot! ^^

New dawn part 9

Úúúúúúúúristen de rég volt már, hogy adtam életjelet. Bocsi.

De térjünk is a lényegre;

az előző részek:
 part 8
 part 7
 part 6
 part 5
 part 4
 part 3
 part 2
 part 1

Az előző rész tartalmából
...
- Veled mehetek? – megigazítottam Dave nyakkendőjét
- Felőlem jöhetnél, de csak az kellene még nekünk, hogy újabb rendőr is felismerjen… Tudod, azért féletelek ám.
Az égre emeltem a tekintetem, de végül is igaza van, nem kísérthetem meg mindig a szerencsém.
- Ez igaz. – savanyú mosoly húzódott a számon – De egyébként, te miért nem a családi cégnél dolgozol?
- Mert nem érdekelnek az autók, ennyi az egész. A nekem szánt tulajdonrészt pedig Nate fogja megkapni a huszonegyedik születésnapjára, de erről ő nem tud és szeretném, ha ez így is maradna egyelőre. – mosolygott
- Rendben. De akkor mivel foglalkozol? Olyan ciki, már mióta itt élek veletek, de gőzöm sincs, hogy mi a szakmád.
- Dehogy ciki. Honnan tudhatnád, még fel sem merült ez a téma köztünk, főleg mivel olyan kimerítően sokat beszélgettünk, nemde? – rám kacsintott
- De, így van. És ezt sürgősen pótolnunk kell! – nevettem
- Megegyeztünk, de most már indulok, mert elkésem! Sietek vissza, de addig is hogy ne unatkozz, kölcsönveheted a laptopom. – villámgyors puszit nyomott az arcomra és már ott sem volt
Hé, ezt meg mire véljem?! Ráadásul még most sem tudtam, hogy miféle interjúra megy Dave.
New dawn, new day, new life Part 9

 Miután Dave elment, úgy döntöttem kicsit körülnézek a szobájában, persze csak annyira, hogy megtaláljam a laptopot. Azt hittem, rend és tisztaság fogad majd, hisz ő olyan háziasnak tűnik kívülről, de hamar be kellett látnom, ez nem így van. A földön halmokban állt a szennyes, és ki tudja mennyire szennyes ruha, szétszórt CD-k, DVD-k, egy pizzás doboz, valamint az erkélyen eldobált cigi csikkek és sörösüvegek. Te jó ég! Én ugyan nem vagyok nagy rendszerető, de elfogott a vágy, hogy kitakaríthassam azt a koszfészket!
Így hát bekapcsoltam a HiFi tornyot és belevetettem magam a munkába. Röpke másfél óra múltán már kezdett látszani, hogy csináltam is valamit, ami boldogsággal töltött el, hiába is voltam hulla fáradt.
- Hát magácska meg mit csinál? – hallottam egyszer csak magam mögül Davet
- Feljöttem a laptopodért, de a kupleráj nem engedte, hogy el is vegyem. – fordultam felé
- Jaj ne, már hónapok óta gyűjtögettem! – kétségbeesést színlelt, de a hangjában ott bujkált a nevetés
- Komolyan?! – ijedtem meg
- Dehogy. – nevetette el a színjátékot – Egy angyal vagy, köszönöm szépen!
- Még közel sem vagyok kész, egész nyugodtan segíthetsz is! – tettem csípőre a kezem – Miután átöltöztél… - néztem végig rajta
Felvonta a szemöldökét és elkezdte kigombolni az ingét, közben tekintetével fogva tartotta az enyémet. Megkövülten álltam s csak néztem, ahogyan már majdnem végiggombolta a fehér inget.
- Izé… addig kimennék. – köszörültem meg a torkom és kifelé mentem becsuktam magam mögött az ajtaját, de még hallottam, ahogy kinevet.
Nagy levegő, és kifúj. Mi a fene van velem? A vérem csak úgy dübörgött az ereimben, mikor Dave az előbb ott állt előttem és olyan gondolatok suhantak át az agyamon amiknek abszolút nem szabadott volna! Jó, David nagyon jóképű, kívülről szinte olyan, mint Nate, ráadásul ő már felnőtt, dolgozó férfi, aki – bármennyire is próbálom figyelmen kívül hagyni – érdeklődik irántam, de az én párom mégiscsak Nate! Nem húzhat egyszerre kétfelé a szívem, ugye?
- Bejöhetsz, angyalka! – nyílt ki az ajtó, mire szinte ugrottam egyet, úgy megijedtem
- Ne hívj így. – léptem be és folytattam a ruhái összehajtogatását
- Miért ne? – ült le mellém a szőnyegre
- Mert nem tetszik. – nyújtottam ki a nyelvem – Amúgy, hogy sikerült az interjú?
- A mi? – kérdezett vissza, mire értetlenül néztem rá
- Ja, hogy az interjú! Jól.
Csak nem kamuzott? Na megállj csak, David !
- Akkor jó. Milyen melóra jelentkeztél?
-  Ööö… masszőrnek abba az új szalonba, ami most nyílt nem rég. – ezzel nem sikerült meggyőznie
- Hmm. És csak beszélgetés volt? – csak mert öltönyben ment…
- Igen.
- És mikor derül ki, hogy felvettek-e?
- Nem tudom, majd hívnak. – vonta meg a vállát
- Tehát akkor masszőr vagy?
- Nehéz volt kilogikázni? – kacsintott rám
- Most beszóltál? – felé fordultam
- Nagyon úgy tűnik. – röhögött, mire hozzávágtam egy pólót
- Jól van, ezt megjegyeztem!
- Ó, akkor nem csak a logikád, hanem a memóriád is jó?
- Képzeld. – a kezébe adtam egy kupac ruhát – Ezeket rakd el.
Majd egy másik kupacot pedig kivittem a szennyestartóba és egy porszívóval tértem vissza a már szobára hasonlítani kezdő helyiségbe.
Dave kényelembe helyezte magát az ágyán, ölében a laptoppal, míg én kiporszívóztam mindenhol. Visszavittem a helyére, majd egy nedves ronggyal végigtörölgettem a szekrényeket és a polcokat. Már csak a két nagy zsák szemét árválkodott az erkélyen és árulkodott az előző állapotról. És kész.
Fáradtan ültem le én is az ágyra, nagyot sóhajtva.
- Már nem azért, de nem úgy volt, hogy segítesz? – szegeztem neki a kérdést
- De hiszen segítettem. – ártatlanul pislogott rám
- Tényleg? És hogyan?
- Nem hátráltattalak. – jelentette ki halál lazán, mire elmosolyodtam
- Hát… köszi.
- Viccelsz? Én köszi. Előbb kellett volna lecsapjak rád és most lenne bejárónőm.
- Tessééék? – kerekedett el a szemem
Dave amolyan elgondolkodós tekintettel fürkészte az arcomat.
- Csak vicceltem, ne húzd fel magad. Aranyos lány vagy, Kendra. – mosolyodott el, de valahogy mégis komor maradt
Visszafordult a laptop felé, és újra pötyögni kezdett rajta, így inkább magára hagytam és átmentem a saját szobámba, hogy egy kicsit kikapcsolódjak valami jó kis agyzsibbasztó tv műsor nézése közben, ám ez a terv hamar meghiúsult, minekutána nagyjából három perc alatt elnyomott az álom.

Valamivel később a gyomrom korgása ébresztett fel. Lekapcsoltam a tévét, kikecmeregtem a párnáim közül, és a konyha előtt Dave szobája felé vettem az irányt, majd halkan bekopogtam. Nem kaptam választ, így benyitottam. Az ágyán feküdt, csukott szemmel, fejhallgatóval a fején, melynek a zsinórja a hasán lévő iPodba vezetett. De aranyos látvány…
- Dave! – hajoltam fölé és megsimítottam a karját
- Mmm… - kinyitotta a szemét, és nyújtózkodás közben levette a fejhallgatóját
- Bocsi, nem akartalak felkelteni.
- Nem aludtam. Mondd, mit szeretnél.
- Éhes vagyok, és azt akartam kérdezni, hogy te kérsz-e valamit?
- Miért, tudsz főzni? – ült fel, így egy szintbe került velem
- Nem, gondoltam rendelek valamit. De ne szemtelenkedj!
- Különben? – húzta tovább az agyam
- Ajj, ha ennyire kötekedős kedvedben vagy, inkább főzzél magadnak! – álltam volna fel, de elkapta a csuklómat és visszahúzott
- Ne légy már ilyen harapós. Főzzünk együtt. – villantott rám egy olyan mosolyt, amilyennel eddig csak Nate ajándékozott meg

Lent a konyhában Dave lecsapott az asztalra egy nagy szakácskönyvet és felcsapta egy random oldalon, de csak a száját húzta a kaják láttán, hiába lapozott utána végig többet is. Nem akartam közbeszólni, így csak felültem a pultra és onnan kémleltem a kertet az ablakon át. Ábrándozásomból az zökkentett ki, hogy David összecsapta a könyvet és bosszúsan sóhajtott egyet.
- Na jó, én feladom! Ebben mindenhez ilyen extrém hozzávalók kellenek… Kendra, mit szólnál, ha inkább grilleznénk odakint? – fordult felém
- Nekem mindegy, én ahhoz sem értek. – nevettem kelletlenül
- Majd én megtanítalak. Gyere, menjünk el vásárolni! – lekapott egy slusszkulcsot a kulcstartóról és felém dobta
- De mi lesz, ha valaki megint felismer? Mint reggel az a rendőr… - bámultam a kezemben lévő kulcsot
- Ne aggódj már, felveszel egy napszemüveget és kész. Gyere!
- Nincs is napszemüvegem! – makacskodtam tovább, mire Dave odalépett hozzám és egy laza mozdulattal leemelt a pultról és az ajtó felé indult velem – Hé, azonnal tegyél le! Hallod?! Dave!!!
De mintha csak a falnak beszéltem volna, egészen a kapuig cipelt a vállán, mint valami ősember a feleségét. Hiába kiabáltam és csapkodtam a hátát, végül már csak nevettem és vártam, hogy elszabaduljak.
- Ezt nagyon-nagyon vissza fogod még kapni David Evans! – vágtam be a műdurcát, miután letett végre
- Most fenyegetsz? – nevetve nyomta le a garázsajtó nyitógombját, majd lépett a kapuhoz, hogy azt is kinyissa
- Neem, dehoogy.
- Ideadnád a slusszkulcsom, vagy szeretnél te vezetni?
- Nincs is jogsim. – dobtam neki oda a kulcsot
- Az autó benzinnel megy, nem jogsival, kislány. – szólt oda, mielőtt kiállt volna az udvarról
- Na nem mondod? – csóváltam a fejem – Becsukom a kaput.
Bevágódtam mellé az anyósülésre, majd lassan elindultunk. Az út nem volt hosszú a szupermarketig szerencsére, mert az egészet szótlanul töltöttük. Nem éreztem kínosnak a csöndet, de egy kicsit azért nyomasztó volt, így szinte fellélegeztem, mikor Dave leállította a motort és kiszálltunk, de aztán a bejárat előtt megtorpant.
- Mit az?– kérdeztem
- Igazából fogalmam sincs mit kellene venni. Meg sem néztem mi van otthon, és mi nincs… - fordult felém
- Jaj Dave. - „elismerően” megveregettem a vállát – Mi lenne, ha inkább egyszerűen beülnénk egy étterembe?
- Végülis…
Beültünk hát az autóba és útnak indultunk. Én ugyan alig ismerem a várost, de fél óra után már gyanítottam, hogy nem Maryvale-ben vagyunk. Nem szóltam közbe, hagytam Dave-t nyugodtan vezetni, de attól még nem voltam teljességgel nyugodt. Mégis, hová megyünk?
Egy idő után az út két oldaláról eltűntek a házak és égig magasodó fák vették át a helyüket. Nem sokkal később az út vízszintesből egyre meredekebbre váltott és kanyargóssá vált, s ha kinéztem az ablakon, csodás kilátás tárult a szemem elé.
- Hová viszel? – törtem meg a – túl rég óta tartó – csendet
- Majd meglátod. – mosolygott egy pillanatra rám nézve – Ne félj, nem elrabolni akarlak.
- Ó hát ez meg sem fordult a fejemben. – jelentettem ki
- Valóban? Látnod kellett volna az arcodat, mikor kiértünk a városból.
- Neked inkább az utat kellett volna figyelned, nem? – pirultam el
- De ha egyszer elvonod a figyelmem… - motyogta alig hallhatóan, de nekem sikerült megértenem
- Én? De hát nem is csináltam semmit.
- Nem, valóban nem. Elég, ha itt vagy. – egy sejtelmes mosoly suhant át az arcán
- Komolyan mondom, kezdelek nagyon nem érteni, Dave.
- Nem baj.
Nem folytatódott a párbeszéd, mert időközben megérkeztünk egy parkolóba, ahol David leállította a motort és kiszállt az autóból. Én is követtem a példáját és utána indultam egy takaros kis épület felé. Közelebb érve láttam csak, hogy ez egy kis vendéglő, mellesleg kimondottan hangulatos. Minden fából készült, a falak, az összes asztal, szék, bent a polcok, amiken poharak sorakoztak, de még a bárpult előtt álló magasított bárszékek is. Kellemes fenyőillat terjengett a levegőben, és az egésznek a halvány vöröses megvilágítás adott olyan romantikus feelinget.
- Jó napot, foglaljanak helyet, rögtön hozom az étlapokat. – pattant elénk egy pincérlány
Dave átkarolta a derekam, és a helyiség egy hátsó, eldugott része felé vezetett és ott ültünk le, egymással szemben.
- Na, hogy tetszik?
- Szép hely. De miért jöttünk ilyen messzire? – szaladt ki a számon a kérdés, amit rögtön meg is bántam, látva Dave csalódott mosolyát
- Gondoltam jót tesz neked a környezetváltozás, amúgy is szeretem ezt a helyet, de veled még jobb. – végigsimította az alkarom
- Nézd, Dave. Nagyon köszönöm, hogy törődsz velem, jól esik meg minden, de… - félbeszakított, így nem tudtam végigmondani amit akartam, de lehet hogy jobb is
- Figyelj, Kendra! Elég sokat gondolkoztam már ezen az egészen, és még most sem nagyon tudom, hogyan fogalmazzak, hogy ne jöjjön ki annyira hülyén a dolog. Tudod, hogy nem kedveltelek túlzottan az elején, mikor megérkeztél, sőt akkor még inkább nem, mikor összejöttél az öcsémmel. Azt hittem, te is csak egy leszel a sok – már bocsánat a szóért – ribanc közül, akikkel kavar, de aztán hamar rájöttem, hogy te tök más vagy.
- Hát, nem is tudom, mit mondhatnék erre. – őszintén, erre mit lehet reagálni? És különben is, mi volt ez, valami béna szerelmi vallomás?!
- Nem kell semmit mondanod, viszont ne érts félre. Szeretném ha tudnád, hogy bírlak, és nem fogom hagyni, hogy az öcsém összetörjön téged. És úgy gondolom, nem ő a megfelelő partner a számodra… - halkult el
Na, csak kibújt a szög a zsákból!
Kelletlenül nevettem, majd komolyra véve a szitut, egyenesen Dave szemébe néztem.
- Én is bírlak téged, Dave. Talán jobban is, mint egy barátot illik, de tudnod kell, hogy szeretem Nate-t és semmi pénzért nem szakadnék el tőle! – szomorúan hajtottam le a fejem
- Megértem…
Szép csöndben megebédeltünk, közben én is, és ő is a gondolatainkba merülve, csak a tányért bámultuk. Nem tudom hová tenni a viselkedését. És főként az őrjít meg, hogy a szívemet keserű bánat nyomasztja, és úgy érzem, lassanként kettészakad. Szeretem Nate-t, ez kétségtelen, mégis mikor Dave-vel vagyok, ugyanúgy ver a szívem. Lehetséges ez egyáltalán? Szánalmas vagy, kisanyám. Eldönthetnéd már, ki kell. Bár az egyik így is úgy is szenvedni fog. Ügyes vagy!
Miután befejeztük, feszült csöndben indultunk el hazafelé. Legalább is én azt hittem, már haza megyünk, de rájöttem hogy nem, mert a környék sehogy nem akart ismerőssé válni. Mégis hová visz megint? Szeretnék már… Mit is szeretnék? Otthon lenni és befordulva elmélkedni? Vagy még többet vele lenni? Az utóbbi mellett döntöttem, csak bár ne lenne ilyen fagyos a hangulat! Megőrülök, hogy szinte vágni lehet a csöndet kettőnk közt!
- Tekinthetnénk meg nem történtnek, amiket ma beszéltünk? És mehetne minden úgy, mint ezelőtt?
- Hogy érted? – Dave idegesen markolta a kormányt és csak az utat figyelte
- Szeretném, ha megint mosolyognál, ha valami hülyeséget mondok. Szeretném, ha megint be nem állna a szád. Vagy tudod mit? Még az is jó lenne, ha piszkálnál valamiért, csak szólalj meg! És nevessünk együtt. – csak úgy ömlöttek belőlem a szavak és nagyon jól esett
Nem mondott semmit. Vártam. Ujjaival dobolni kezdett a kormányon, mire félve néztem fel rá, de megkönnyebbülve láttam, hogy mosolyog! Végre!
- Ugye nem bánod, ha még nem haza megyünk? – pillantott rám
- Bánni nem bánom, de képzeld, feltűnt már hogy nem Maryvale felé tartunk, Mr GPS. – vontam fel a szemöldököm
- Jaj de felvágták a nyelved, kislány. – nevetett
- Nem is, nézd csak meg! – nyújtottam rá a nyelvem – Vagyis inkább ne, az utat nézd!
- Fölösleges, ezt figyeld. – Dave megnyomott egy gombot a műszerfalon, majd nemes egyszerűséggel elengedte a kormányt és felém fordult
- Jézus isten, mit művelsz?! – sipákoltam
- Ne visíts már, nyugi van. – röhögve csitítgatott – Elvezeti ez a vacak magát is.
- Azt mondja vacak, más meg a két kezét összetenné egy ilyen autóért… - hitetlenül nevettem el magam
- Mondtam, hogy hidegen hagynak az autók.
- Jó, jó, de azért örülnék neki, ha nem egy gépre lenne bízva az életem! – böktem oldalba
- Inkább rám bíznád?
- Inkább. – bólintottam és újra elöntött a nyugalom, mikor végre újra átvette az irányítást

Nem utaztunk már túl sokat, azt viszont megállás nélkül végigbeszélgettük, és néha komolyan sírva röhögtem a történeteken, amiket mesélt „fiatalkorából”. El nem tudtam képzelni, hogy egy esetlen, de minden lében kanál kisfiú volt valaha, hiszen most olyan komoly. Mesélt Nate-ről is… Alig beszélt, visszahúzódó volt és túl sok barátja sem volt. Valahogy ezt is nehezemre esett elhinni. Tökéletes ellentétük a kiskori énjüknek. Ez azért olyan furcsa, vajon én is ilyen sokat változtam? Nem, te mindig is egy besavanyodott, unalmas sznob voltál. Hé, ez nem is igaz! Vagy mégis? Elhessegettem a kelletlen gondolatot, majd próbáltam a jelenre koncentrálni, ami nem ártott volna, ugyanis Dave-vel egy mozi pénztára előtt ácsorogtunk, és azt hiszem az előbb kérdezett valamit. Uppsz.
Végülis a filmből nem sokat értettem, mert egész végig beszélgettünk – a körülöttünk ülők legnagyobb örömére.

Hazaérve álmosan dobtam le magam az ágyamra. Félig-meddig még hallottam Dave és a szülei beszélgetését, majd nem sokkal később el is nyomott az álom.
Egy hatalmas villanásra és robbanásszerű hangra riadtam fel, valamikor az éjszaka közepén. A torkomban dobogó szívvel ültem fel, és néztem ki az ablakon, a kint tomboló viharra. Jaj, ne! Csak ezt ne! Visszafeküdve a fejemre húztam a takarót, és a párnával megpróbáltam befogni a fülem. De aztán újabb, az egész szobát betöltő villanás, majd eget rengető dörgés rázta meg a környéket. Nekem sem kellett több, felkaptam a takarómat és büszkeségemet félretéve feltéptem az ajtómat, majd egyenesen Dave-hez indultam. Bekopogtam, de nem tudom miért vártam, hogy meg is hallja, így hát beléptem a szobába.
- Úr isten!!! – kiáltottam fel, mikor majdnem egymásnak mentünk
- Basszus Kendra, mit csinálsz?! – Dave a telefonjával az arcomba világított
- Hát… Izé… Én csak… Te mit csinálsz? – vágtam rá, mert azért így átgondolva elég gázul hangzott volna, hogy „félek a vihartól, hagy maradjak itt”
- Tévéztem, a vihar lecsapta az áramot, és gondoltam megyek, megnézem a biztosítékot erre beléd botlottam. És te? – tette fel újra a kérdést
- Csaaak… Csak azt akartam tudni, hogy… - és ekkor megint dörgött egy hatalmasat az ég, mire ösztönösen Dave felé léptem egyet
- Oh, így már mindent értek. – gúnyos mosolyra húzódott a szája, de játékosan összeborzolta a hajam
- Ajj, de ciki! – fogtam a fejem
- Nem, dehogy. – nyugtatott, de hallottam hogy majdnem elröhögte magát – Menj, bújj be, rögtön jövök.
Egyébként Dave-nek nem sikerült visszakapcsolnia az áramot, valami leszakadt vezetékről magyarázott, miközben ő is befeküdt mellém az ágyába, de valahogy képtelen voltam odafigyelni rá, mert közben akaratlanul is elkalandoztak a gondolataim. Hogy merre felé? Abba belepirulok, úgyhogy inkább meg sem említem! Mikor magához vont, én a mellkasára hajtottam a fejem, erre ő  - azt hiszem -  megpuszilta a hajam.
- Jó éjt, kicsilány. – suttogta


Köszi az olvasást! :)
Az esetleges elírásokért elnézést kérek. Ha valami nagyon értetlenül "hangzik", kérlek szóljatok kommentben.

New dawn part 8

Hát ez a nap is elérkezett végre. Kifogás mindig van, csak néha fölösleges erőlködni. Bocsi a késésért. A lényeg, hogy a rész itt van, jó szórakozást hozzá! :)

Előző rész:

Part 7 (<-- innen az összes előző részt is elérheted!)

New dawn, new day, new life part 8

Becsuktam a szemem, megpróbáltam kiüríteni a fejem s eközben szépen lassan újra elnyomott az álom…
Már dél is elmúlt, mikor felnéztem a faliórára, de nagyon nem volt ínyemre felkelni sőt, jó lenne egész nap a most is ölelő, vigyázó karok között henyélni! ♫Azt mondom végeztem, de aztán visszahúzol. Esküszöm, szívbajt kapok tőled! ♫ – Olly Murs Bajkeverője üti meg a fülem és szakítja meg a gondolatom, miszerint miért is ne lustálkodhatnék naphosszat?
Várjunk csak, ez az én csengőhangom! Szent ég, a telefonom! Erről teljesen megfeledkeztem, de hiszen így pillanatok alatt megtalálhatnak… Ennyit a tökéletes tervedről… Ezt nem hiszem el, hogy lehettem ennyire béna?!
Óvatosan kikecmeregtem Nate mellől és átspuriztam a szobámba, hogy felkutassam azt az ördögi masinát.
Megrémülve bámultam a kis Nokia képernyőjét, nem volt ismerős a szám, amit jelzett. Nyugi Kendra, nyugi, mérlegelj! Ha most felveszem, bemérhetik a helyzetem? Vagy erre azért nincs eszköz? Nem tudhatom mire képesek Parkerék hiper-szuper magánhekusai – már ha egyáltalán kerestetnek még. Jaj, a franc essen belém, már rég „el kell volna hagynom” ezt a szart, akkor most nem lenne min tépelődnöm megint. Nem veszem föl. – döntöttem el. Villámgyorsan szétkaptam, kivettem belőle az aksit meg a sim-kártyát és az egész pakkot besuvasztottam a szekrényem legaljába. Ez után a kellemes kis mini szívroham után nagy kedvem támadt egy forró, nyugtató zuhanyhoz.

—

Eközben pár sarokkal odébb, a sötét, kihalt utcák egyikét halknak nem mondható szóváltások zengték be. Néhány fiatal ült a koszos útpadkán, köztük Tom Reeddel, a „taxisommal”.
- Szóval Nathan Evans máris lecsapott az új husira. Milyen meglepő! – jegyezte meg némi szarkazmussal és gúnyos kacajjal fűszerezve egy magas, kigyúrt, félelmetes külsejű fiú, Damien Stickler.
- De milyen a csaj?! – türelmetlenség és némi izgalom csengett a harmadik, igen csak kelekótya srác, Beck Reed hangjában. Kérdését inkább Tomhoz intézte, minekután eddig csak ő találkozott velem.
- Elég jó bula, de tökre szende.
- Lehet, hogy a felszín alatt meg egy igazi vadmacska lapul. – Beck tekintete a távolba meredt, s nem tudni és lehet jobb is, hogy nem tudni hova kalandozott el gondolatban
- Majd meglátjuk… - Damien egy sötét, sejtelmes mosollyal az arcán felállt és egy cigit csapva a szájába magára hagyta a Reed testvérpárt

—

A mosogatógépbe pakoltam a piszkos tányérokat, mikor csöngettek. Csak én voltam ébren, így kénytelen voltam magam kisétálni a kapuhoz, de bár ne tettem volna!
Egy rendőrautó állt a kocsifelhajtón, annak támaszkodott egy középkorú, ám őszülő hajú alak. Nem tudom, hogy a feltörő idegességtől, vagy a hűs szellőtől volt-e, de a fejem búbjától a kislábujjamig futott végig rajtam a borzongás. Igazán lehettem volna egy kicsit körültekintőbb és kinézhettem volna az ablakon, mielőtt kulcsot lobogtatva kivágtázok, de most már édes mindegy, kattan a zár és szóba kell állnom az amúgy barátságos külsejű rendőrtiszttel.

- Jó napot Miss..
- D… vagyis. Kendra. Szólítson csak Kendrának!
- Örvendek, Ronald Wright, kerületi törzsőrmester. – megemelte a sapkáját
Megköszörülöm a torkomat, melyet épp elszorítani készült a feszültség, de nyugalmat erőltetek magamra.
- Miben segíthetek?
- Az ifjabb… - ekkor hirtelen David termett mellém a semmiből és átkarolta a vállam, ezzel alaposan rám ijesztve
- Szép napot, biztos úr! Miben lehetek szolgálatára? – Wright most Davidre majd rám nézett.
- Épp ezt kezdtem mondani a kedves…
- Menyasszonyomnak. – arcon csókolt – Be is mehetnél, kicsim, mielőtt odaég az ebéd, rögtön megyek én is.
Hogy mi?! A lehető legtermészetesebb arcomat öltöttem fel és a kilincs után nyúltam, hogy minél gyorsabban eltűnhessek. Ám ekkor a kocsiban ülő másik rendőr, akit mindvégig engem mustrált és akit eddig észre se vettem kipattant és utánam szólt.
- Kisasszony, kérem. Egy pillanatra. – furcsa tekintete semmi jóról nem árulkodott
Jézusom, ez felismert. Most már biztosra vettem, hogy ebből nem mászhatok ki.
- Tessék? – tekintetemet továbbra is a kilincsre szegezve, félig-meddig visszafordultam.
Nyugalom, csak viselkedj természetesen.
- Nem igazán láttam még a környéken. Tán új itt minálunk?
- Igen, nem rég érkezett Európából. – megint David vágott ki a szoros helyzetből, mikor látta, hogy leblokkoltam.
A zsaru összehúzta a szemét és valamin eltűnődött.
- Kérem, igazolja magát!
Még mit nem! Már csak az kéne, hisz így is kétséges, hogy jól jövök ki ebből az egészből.
- Sajnos az jelenleg nem lehetséges. A kézitáskám, benne az összes papírommal elkeveredett a repülőtéren, még a múlt héten. – kész, vége mindennek, ezt már nem fogják bevenni, szinte biztos voltam benne, de akkor Ronald Wright reccsent rá a másikra;
-Ted, nem azért vagyunk itt, hogy egy ilyen bájos teremtést egrecíroztass! Ülj vissza az autóba és nyugodj le, nem ő van a listán. – majd mosolyogva felém fordult – Kisasszony, Kendra, jelentse be a táska eltűnését az őrsön, előkerítjük.
- Köszönöm, Mr Wright. Viszlát! – inkább viszont nem látásra egy jó ideig…
Szépen, komótosan átsétáltam a kerten, bár szívem szerint lélekszakadva végigrohantam volna egészen míg be nem érek a házba.

- Esetleg felvehetted volna a szemüvegedet, te vénember!  Vérdíj van az eltűnt gazdag kiscsaj fejére tűzve! A nyakamat teszem rá, hogy ő az! – Ted jóval fiatalabb, indulatosabb férfi volt Ronaldnál
- Te netán süket vagy? Ez a lány európai. Ülj vissza a kocsiba és fogd be! – Wright törzsőrmester a szemét forgatta
- Elnézését kérem, térjünk a lényegre. Ifjabb Mr Evanst keresem.
- Kettő van belőlünk, az öcsém és én.
Wright belelapozott a zsebéből előhúzott jegyzetfüzetkébe, majd újra Davidre nézett.
- Nathan Evans lesz az, aki nekem kell. – David csak a homlokát ráncolta
- Szabadna tudnom, hogy miért?
- Bejelentés érkezett iskolai és utcai verekedésről, provokációról, valamint tudatmódosító szerek birtoklásáról és azokkal való élésről, melyeknek Nathan áll a középpontjában.
David megkövülve állt és nézett a rendőrre, velem egyetemben, aki az ablakból hallgatóztam.
- Itt valami tévedés történhetett biztos úr. – bár tudata mélyén David valójában már számított ennek a pillanatnak az eljövetelére
Hát persze, csak is valami hatalmas tévedés lehet az egész! Nate nem olyan, aki ilyesmiket követ el! Ugye…?
- Velünk kell jönnie az őrszobára, holnap késő délután lesz a kihallgatás. Itthon tartózkodik jelenleg a fiatalember?
- Úgy tudom, igen. De kérem, nem kellett volna valamiféle beidézést küldeniük?
- Most én vagyok a beidézés, ami azonnali intézkedést deklarál.
David nagyot sóhajtott.
- Rendben van… - egyre fokozódó dühvel közeledett a bejárati ajtó felé.

Nate még mindig békésen szuszogott, amikor berontottam a szobájába. Egy rövid ideig csak néztem őt. Néztem és azon gondolkoztam, hogy egy ilyen áldott jó lélek – vagy legalábbis amilyennek mutatta magát előttem- ellen hogy állíthatnak fel ilyesféle vádakat?! Verekedés? Drogok? Abszolút abszurd! Nem lehet, hogy ennyire félreismerjek valakit… Teljesen elcsavarta a fejed, beleszerettél valakibe, akiről tulajdonképpen azt sem tudod, hogy ki az valójában. Mit vagy úgy meglepődve? Ne, most hallgass el! Semmi szükségem a hegyi beszédre! És a másik? Mikor jegyzett el? Tudatalattim gúnyosan karba tette a kezét és nyelvet öltött. Tényleg, David… jövök neki egyel!
- Nate! Vonszold ki a segged az ágyból, keres a rendőrség! – még mindig megkövülten bambultam, mikor David is megjelent
- Hm…? – Nate megdörzsölte a szemét – Mi van már?!
- Két zsaru vár a kapunál, velük kell menjél. – sürgette David
- Mi a… - Nate, mint aki parázson fekszik, úgy pattant ki az ágyból és magára ráncigált az első farmert, ami a kezébe akadt
- Hát öcsi, ezt én is szeretném tudni. Eddig is világos volt, hogy balhézol, ettől zeng a környék, hiába van nyári szünet. De hogy drogozol is, azt nem gondoltam volna!  Istenemre mondom, te nem vagy normális. Azt hittem, hogy Kendra miatt végre megjött az eszed, de már látom, kár volt áltatnom magam. De ha már másra nem is, anyára azért gondolhatnál! Tudod, hogy mostanában nincs a toppon! Nem hiszlek el, komolyan… - David magából kikelve kiabált
- Kuss! Fogd be! Legalább most ne pofázz bele a dolgomba! – Tessék?!
A pulzusom az egekbe szökött az izgalmak hatására és csodaszámba ment, hogy képes voltam megállni a két lábamon, melyek remegtek, mint a nyárfalevél. Szóval Nate pontosan tudja, miért van itt a rendőrség, legalább is a reakciójából ezt szűrtem le. Vagy egyszerűen csak túl sok NCIS-t nézel.
Mielőtt a két testvér kiment volna a szobából, Nate még éppen elkapta a reményvesztett pillantásom. Miért nem mond semmit? Miért nem nevet és mondja azt, hogy hülyeség az egész? Jaj, istenem.
Fogalmam sincs, mi történik odalent, de nincs erőm se hallgatózni, se leskelődni. Nem bírnám elviselni, hogy látom Nate-t, ahogy bilincsbe verve betuszkolják az autóba. Te idióta! Már megint túlreagálod az egészet, ugye tudsz róla?
Remegő térdeim végül feladták a küzdelmet és leroskadtam a padlóra, de nem sírtam. Csak mereven bámultam ki a fejemből, egyre szorongató gondolatok közé süllyedve. Annyi kérdésem van, csak is válaszra várva, de egyre sem tudok felelni magamnak. Egyetlen dolgot holt biztos; szeretem Nate-t és most szinte fájdalmas a nyomás, amit a szívemben érzek, ha rá gondolok. Annyira rossz érzés!

Hangos csapódással záródott be az ajtó a földszinten, mire összerezzentem, de  végül erőt véve magamon levánszorogtam az emeletről. Davidet a konyhapulton ülve találtam.
- Ma benntartják, jó esetben holnap hazajöhet, ha anyuék érte mennek. – mintha olvasott volna a gondolataimban, ki nem mondott kérdésemre adott választ
Lemondóan sóhajtottam, majd némán bólintva hátat fordítottam neki, hogy visszainduljak a szobámba. David leugrott a pultról, utánam lépett s a csuklómnál fogva visszafordított, majd magához ölelt.
- Ne aggódj, úgy is kiderül majd, hogy semmi köze az egész ügyhöz. – nyugtatni próbált, de sajnos nem hallottam azt a bizonyos rendíthetetlen meggyőződést a hangjában
- Azt mondta, neki az őszinteség az alappillér… - nem törődve az előző mondatával, még jobban beletemetkeztem az ölelésébe
- Akkor biztosan úgy is van. – simogatta a hátam, de tudtam, hogy nem gondolja komolyan, amit mond
- De David…
- Dave. Hívj nyugodtan Dave-nek, ahogy azt a barátaim is teszik. – keze a derekamra siklott és gyengéden eltolt magától
Tekintetét az enyémbe fúrta és elmosolyodott. Na ne, ne csináld ezt velem! Esküszöm, hogy az Evans-fiúk fognak sírba vinni a sármukkal! Minden esetre is, egy halvány mosoly suhant át az arcomon az „akciója” hatására.
- Ne kattogj a gyökér öcsém miatt. El kell hinned nekem, hogy nem éri meg. Nate-nek van egy olyan oldala is, amit te biztosan nem akarsz megismerni és egyelőre csak abban bízhatsz, hogy hamarosan kinövi.
- Ezt ne! Miért mondasz nekem ilyeneket? Mintha védeni akarnál tőle, de kérlek, ne tedd. Magam is el tudom dönteni, kivel mit csinálok. – Nekem nem úgy tűnik…
Sóhajtott egyet, s leeresztette a kezét maga mellé.
- Nem fontos, majd talán később kifejtem. – De igen, igen is fontos! Ez képes kertelni nekem! – Fel kell hívnom a szüleinket, aztán pedig állásinterjúra megyek. – ezzel magamra hagyott
Na és velem mi lesz? Én mit fogok csinálni itt egyedül?

—

Becsapódott az ajtó egy leginkább egérlyukhoz hasonlítható kis házon. A nappaliban egy fiú ült, érdektelenül meredt a tévére.
- Elintézted? Nincs már láb alatt? – az imént még álmatagon bambuló srác felkapta a fejét a sürgető hangra
Szorongás fogta el a fagyos, ám pattogó hangszín hallatán, s habozott is a válasszal.
- Beck, neked pofázok! Ugye nem volt semmi gikszer?
- Hát… - motyogta az említett
- Mit nyekegsz itt nekem? Kérdeztem valamit. – Damien Sticklerben kezdett felmenni a pumpa, ami soha semmilyen esetben sem jelenthetett jót
Ő az a srác, akinek nem lehet se hazudni, de ellent mondani, se parancsolgatni. Pontosabban egy ilyen pasi hírében állt.
- Maximum egy napot nyertünk…
- Miért?
- Hát… Mert… Mert…
- Halljam.
- Mert elbasztam.
Damien beletúrt dús, fekete hajába és idegesen fújtatott.
- Miért is nem vagyok meglepve?! Áruld már el nekem, miért van az, hogy rád soha semmit nem lehet bízni?
- Egyébként… miért olyan fontos besarazni Evanst? – Beck Reed bizony a sorsát kísértette kérdésével
- Hogy miért? Hol a szarban voltál te az elmúlt pár évben? Nem lehetsz ekkora tökfej. Gondolj csak a húgodra, idióta! Szerencsétlen nem tehetett semmiről, ő még sincs már köztünk. Erről is egyedül ki tehet?
- Evans. – Beck nagyon okosnak hitte magát
- Úgy van. Túl nagy a pofája. Ha azt hiszi mert pénze van, már mindene lehet, hát majd most meglátja, hogy ez baromira nem így van. Te nem unod már az elnyomást és a kiszolgáltatottságot, barátom? – Damien talán a kelleténél csöppet lendületesebbet veregette hátba Becket, akinek csak úgy dagadt a melle a titulus hallatán
- De igen..
- Na, látod. És mondd csak, ki a környéken a legbeképzeltebb újgazdag szarházi?
- Evans.
- Így van. Tehát, ki az, akit meg kell törni? Akin meg kell bosszulni az összes kárunkat? Hm?
- Evans.
- Pontosan. Mivel az A terv neked köszönhetően nem jött be, átugorhatunk a B tervre. Jut is eszembe, merre van a bátyád?
- Nincs itthon.
- Tényleg? – Damien fáradtan húzta össze a szemöldökét
- Aha, elment.
- Mesélj még, Beck, mesélj még kérlek.  – Damien újra kezdte elveszteni az amúgy sem sokáig tartó türelmét – Hová ment?
- Valami bizniszről beszélt azzal a Randolph nevű alakkal, aki pár utcára lakik innen.
- Hm, helyes. – Damien elégedetten bólintott, pontosan tudta ki az az Andrew Randolph, ismertebb nevén „A Cuccos Andy”, hisz ki ne ismerné őt. Könnyű felismerni az utcán, mert szinte mindig be van állva, és a portékáit kínálja azoknak, akik szintén valamilyen anyaggal tömik magukat.
- Szólok majd neki, hogy itt jártál.
- Nem fontos. – legyintett Damien, mert közben új gondolatok születtek meg elméjében – Majd én hívom randira azt a kis tyúkot.

—

- Veled mehetek? – megigazítottam Dave nyakkendőjét
- Felőlem jöhetnél, de csak az kellene még nekünk, hogy újabb rendőr is felismerjen… Tudod, azért féletelek ám.
Az égre emeltem a tekintetem, de végül is igaza van, nem kísérthetem meg mindig a szerencsém.
- Ez igaz. – savanyú mosoly húzódott a számon – De egyébként, te miért nem a családi cégnél dolgozol?
- Mert nem érdekelnek az autók, ennyi az egész. A nekem szánt tulajdonrészt pedig Nate fogja megkapni a huszonegyedik születésnapjára, de erről ő nem tud és szeretném, ha ez így is maradna egyelőre. – mosolygott
- Rendben. De akkor mivel foglalkozol? Olyan ciki, már mióta itt élek veletek, de gőzöm sincs, hogy mi a szakmád.
- Dehogy ciki. Honnan tudhatnád, még fel sem merült ez a téma köztünk, főleg mivel olyan kimerítően sokat beszélgettünk, nemde? – rám kacsintott
- De, így van. És ezt sürgősen pótolnunk kell! – nevettem
- Megegyeztünk, de most már indulok, mert elkésem! Sietek vissza, de addig is hogy ne unatkozz, kölcsönveheted a laptopom. – villámgyors puszit nyomott az arcomra és már ott sem volt
Hé, ezt meg mire véljem?! Ráadásul még most sem tudtam, hogy miféle interjúra megy Dave.


Köszönöm, hogy elolvastad, remélem tetszett! Ha valamit elírtam (mert én is elnézhetek bármit), kérlek írd ki egy kommentbe! És véleményt is lehet ám kommentben kifejteni! :) Puszi

Time to...

...say goodbye? ...finish? ...give up? ...f*ck you? :)

Vannak olyan dolgok az életben, amelyek létfontosságúak ahhoz, hogy az ember megfelelően kiegyensúlyozott életet élhessen. Ezen dolgok eléréséhez néha kerítést kell mászni, vagy épp másokon átgázolni - legalább is az emberek többsége ez utóbbit bizonyára így gondolja, a legnagyobb sajnálatomra.
Mi értelme van teszem-azt hűséget fogadni valakinek, ha képtelen vagy a fogadalmadhoz tartani magad?! Ez pont olyan, mintha üresen ígérgetnél. Mintha befogadnál egy kóbor állatot, szeretet és gondoskodást ígérve neki, majd meggondolnád magad és megint kib*sznád az utcára, ahonnan jött. Mintha megvennél egy mocsok drága autót, és kulccsal együtt, tárva nyitva otthagynád a nyóckerben'.
Ugye, hogy milyen abszurd?!
Ja, természetesen akinek nem inge, ne vegye magára!
De attól még úúúúgy szeretném, ha egyes illetők magukba szállnának... Jó, lehet hogy semmi közöm hozzá (habár jobban belegondolva, nagyon is van), de bízom benne, hogy a karma őket sem hagyja cserben ;)

~

Régen nem írtam már semmit... ez van. :)

Szürkeség és apró színfoltok

Sötét, esős utálom-idő volt reggelente. Sőt, még délután is néha. Ami jóindulattal is lehangoló, legalább is számomra. Nem tudom ki, hogy van vele. Aztáááán.... nem tudom. Le kell kopognom, de eddig nem is olyan vészes ez a hét! Nincsen letargikusan szar kedvem, röhögök a szar poénokon is és kevesebb dolog idegesít fel. Nem tudom miért, de tök jó. Ma például utolsó 3 órán sms-eztünk Merline-vel, ki lehet találni mi volt a téma. Természetesen a ,,final countdown", vagy valami ilyesmi. Érti, aki érti. Hazafele is összefutottam egykét ismerőssel, ami után mosolyogva folytattam az utam. Miért néznek furán az emberre, ha mosolyog? Vajon azt hiszik, hogy bolond és teljesen ok nélkül ér fülig a szája, vagy szimplán annyira karót-nyelt a társadalmunk, hogy természetellenesnek hat, ha valaki mosolyogva közlekedik? Érdekes..

~


Az előző bejegyzésben olvasott szülinapos-félreértéseket kezelve; a családtag jelző valójában fedheti a baráti kört is. Hiszen a barátok, az ember saját maga által választott családja, nem igaz? Nem gondolom, hogy akinek fontos vagyok és aki nekem is számít, az elfelejtené, szóval bocsi ha valaki magára vette. ♥

Még még még!

Jóó reggeeelt :)

Ennyire jó farsangban sem volt még részem az elmúlt 10-11 évben, az biztos! Nem is annyira a programok, de annál inkább az utána következő bulizás dobott fel. Nagyon de nagyon szeretek ifi lenni!!! Tudom, egy külsősnek aztán magyarázhatom, mit jelent ifinek lenni -mint az korábban is tettem- de akkor is. :D
Meg kell mondjam, még egyik évben sem táncoltam ennyit a discoban, mint idén. És tudjátok mit? JÓ volt. Love you (almost) ALL ♥


De ugye ami mindenhonnan elhanyagolhatatlan, az a kivetnivaló. Nem volt sok, de ami igen, az enyhén szólva is felidegesített. Nem is egyszer. Igaz, Eb.?:)

Egyesek annyira, de annyira könnyűvérűek, hogy nem is az hogy kelletik magukat, hanem rányomulnak és ráerőltetik magukat az emberre és ez rohadtul bosszantó! Még jó, hogy nem........khm...mindegy. Mások meg nem veszik észre, hogy az előbbi illető mire játszik, és bele is mennek a játékba. Iiiiiiiistenem... :D Hogy is mondtuk, Eb.? ku......... ja nem, nem, azt nem szabad ide leírni. :') De káááár. Taglalnám még egy kicsit ezt a dolgot, de sajnos nem tehetem. Mindegy is.

~

Ééééés kíváncsi leszek a csütörtökre. Arra is kíváncsi lennék, hogy ha leszedném fészbukról, hogy mikor van a szülinapom, vajon ki köszöntene föl a családtagokon kívül? Valszeg senki :D