Voltam olyan ügyes és okos (és fáradt), hogy kihagyjam belőle a zenét.
Bocsi, szóval:
,,Nem tudtam honnan jött neki ez a táncolás, de aztán felfigyeltem rá, milyen zene is szól a rádióban. De hisz én nem is tudok keringőzni!"
~
Szép estét :3
Nincs sok kedvem most a napjaimról beszélni, ezért csak pár mondat erejéig húzom az időt.
Természetesen imádom a sulis barátaimat, és tűzbe tenném értük a kezem. De mégis van egy társaság, aminek jobban a tagjának érzem magam. Minden héten van egy nap, - a csütörtök - amikor minden ügyes-bajos dolgomat lesz*rom egy pár órára és egyszerűen jól érzem magam a barátaimmal! Szombaton elkalandoztak egy kicsit
a gondolataim, és őszintén szerettem volna visszakerülni az általános iskolába! Hiányzik. Kész. Off. végem.
~
New dawn, new day, new life Part 5
Eddigi részek:
Part 1
Part 2
Part 3
Part 4
Még mindig nem adtam konkrét választ Nate-nek, pedig a kirándulásunk óta eltelt már jó pár nap. Köztük
A mai nap is egy ilyen. Ő a felnikkel bíbelődött, én pedig néztem, ahogyan dolgozik. Szólt a rádió, néhány számba bele-bele is énekeltünk, de leginkább csak beszélgettünk. Szerettem volna segíteni neki, de legalább annyira nem értek ezekhez a dolgokhoz, mint az édesanyám a gyerekneveléshez. Mostanában egyre többet furakszik be egy kelletlen gondolat a fejembe; anno miért kerültem az árvaházba? Ha nem kellettem annak a nőnek, miért tartott meg? Nem sok emlékem van az életemnek arról az időszakáról. Néha felvillan egy-egy kép, de semmi több. Nem is csoda, hisz kicsi voltam még, három vagy négy lehettem, mikor anya otthagyott az a sok idegen gyerek között és soha többé nem láttam viszont. A hatodik születésnapom előtt vettek magukhoz Parker-ék.
Időközben úgy magukkal ragadtak az emlékek, hogy meg sem hallottam, hogy hozzám szóltak.
- Hahó, Föld hívja Kendrát. – Nate hangja mintha mérföldekre tőlem visszhangzott volna
- Ne haragudj, csak elbambultam. – ráztam meg a fejem – Mondtál valamit?
- Felkérhetem a kisasszonyt egy táncra? – felém nyújtotta a karját
Tánc? Micsoda?
- Hát… hát persze! – mosolyogva tettem kezébe a kezem
Nem tudtam honnan jött neki ez a táncolás, de aztán felfigyeltem rá, milyen zene is szól a rádióban. De hisz én nem is tudok keringőzni!
Mégis, magával ragadott a ritmus, na meg persze Nate karjai körülöttem.
Apropó, miért ver ilyen hevesen a szívem, valahányszor csak hozzám ér? Miért zavarodom annyira össze, hogy úgy érezzem, egy szót nem bírok kinyögni? Most meg, hogy ilyen közel vagyunk egymáshoz, egy eddig ismeretlen érzés fogott el; életemben először szerettem volna úgy igazán, hogy megcsókoljanak.
Eddig egyáltalán nem „pasiztam”, soha nem voltam bulizni, részeg sem voltam, így a saját akaratomon kívül sem történt velem semmi ilyesmi. Úgy érzem magam, mint egy rakás szerencsétlenség. Villámgyorsan össze kell szednem magam és a tudtára adnom, hogy mit érzek. De még mielőtt szóra nyithattam volna a szám, kinyílt az ajtó és David lépett be rajta. Mellékesen mondom, hogy továbbra is tőlem elszigetelten próbál létezni és egy köszönésnyinél több időt nem hajlandó rám fordítani.
- Készen van a… - eddig kifejezéstelen arcán egyszerre csak kiült a meglepettség és düh veszélyes elegye – Ti meg mi a… Itt enyelegtek… De tulajdonképpen… Mi a fene van köztetek?
Egyáltalán nem értettem a felháborodását. Már csak azért sem, mert fogalmam sincs, miért foglalkoztatja őt Nate és az én életem.
- Semmi. – felelte Nate nyugodt hangon, és a derekamat nem engedte el, mikor megpróbáltam elhúzódni tőle
- Aha! Se ruha, se levegő, mi?! – éles megjegyzése hallatán éreztem, hogy Nate izmai megfeszülnek és hangosan kifújja a levegőt
- Elég volt! Most jött el az a pillanat, hogy elmondod, mi bajod van velem! Úgy mégis, mi közöd van ehhez? Sem én, sem Nate nem tartozik neked elszámolással a tetteiről és magánéletéről. Fel nem foghatom, hogy mit érdekel ez téged. Azt sem tudod, hogy ki vagyok és ítélkezel felettem! Mit képzelsz magadról? – teljesen kikeltem magamból, nem bírtam visszatartani a szavakat
- Nem tudom, hogy ki vagy? Jobban tudom, mint azt te hiszed, Kislány. Hogy vagy képes ezt tenni? Ne játszd meg magad, mert megjárod. Kicsit gondolkodj el az életeden! – ezzel magunkra hagyott bennünket
Az eddigi mesébe illő hangulatom egyszerre szertefoszlott, s helyébe félelem költözött. A gyomrom összeszorult és a szívem szinte a torkomban dobogott. Mit tud David? És honnan? Ki ő egyáltalán?
- Ez meg mi volt? Miről beszélt a bátyám? – fordított maga felé Nate
Egyetlen dolgot szerettem volna abban a pillanatban; bárcsak elnyelne a föld és ne kellene állnom a tekintetét! Ennyi volt, vége a tündérmesének? Hogy a csudába fogom kimagyarázni magamat? Ha még többet hazudok, azzal csak többet rontok az amúgy sem fényes helyzeten.
- Kendra kérlek, mondj már valamit.
- Nem lehet, sajnálom! – kiszabadítottam a kezem az övé közül és egyenesen a szobámba futottam.
Mielőtt beértem volna, David igyekezett után és megragadta a karomat.
- Gyere csak velem egy kicsit! – a hangja ijesztően kimért volt
Bevonszolt az ő szobájába, ahol még levegőt venni sem volt időm, nemhogy körülnézni, mert rögtön hozzám vágott egy újságot. Mit csináljak vele? Kérdő tekintettel vegyítve, félénken néztem rá.
- Harmadik oldal, legalsó cikk.
- De hisz ezek rendőrségi közlemények! Mit nézzek rajta?
- Olvasd el és magyarázd meg.
„Nyolc napja jelentették egy fiatal minnesotai lány eltűnését a főváros környékéről. Kendra Dee-Parker, tudomásunk szerint szerdára virradóra összes holmijával valamint kisebb vagyonnal hagyta el családját és az államot. Ismertető jegyei; hosszú sötétbarna haj, világos bőrszín és kék szem. Testmagassága megközelítőleg 168 cm, átlagos testalkattal. (…) Mivel a lány még kiskorú, kérjük jelezze, ha látta, vagy tudomása van a hollétéről. A szülők elérhetőségein igényelhető az érintett fotóinak megtekintése. (…)”
Ez nem lehet igaz! Ugye ez az egész csak egy rossz álom és én mindjárt felébredek? Világosan közöltem, hogy ne keressenek. Nem szeretném elhinni, hogy ez megtörténik!
- David, ugye… ugye nem…? – reménytelt pillantást vetettem rá
- Nem nyomtalak-e fel? Még nem. Előbb áruld el, ki vagy te valójában!
- Nem igazság. Már csak egy hét kellene és többé nem lennék érdekelt az ügyben. Istenem… - gondolkodtam hangosan
- Válaszolnál?!
- Nem raboltam ki azokat az embereket, mielőtt bűnözőnek állítasz be. El kellett szöknöm, mert nem voltam képes tovább kibírni.
- Miről beszélsz? Ebből semmit nem értek…
Nincs értelme tovább halogatni az elkerülhetetlent, ki kell tálalnom neki. Nagy levegőt vettem és belekezdtem a történetbe;
- Az édesanyám árvaházba adott, mikor kicsi voltam. Nem kellettem neki, így a könnyű utat választotta és lepasszolt. Pár évvel később magához vett egy gazdag család, Parker-ék. Akkor azt hittem minden rendben lesz és végre én is úgy élhetek, mint egy normális korombeli kislány. Lesz anyukám és apukám is. Egy ideig felhőtlenül boldog voltam velük, mindent megkaptam amire csak vágytam, de ahogy teltek az évek és kialakultak a saját gondolataim, realizálódott bennem, hogy én ebben a családban nem érvényesülhetek, nekem nincsenek saját döntéseim, sem saját akaratom. Minden reggel sofőr vitt az iskolába és minden délután ő is vitt haza. Percre pontos napirend, szigorú – a saját biztonságomat biztosító – szabályok, semmi szabadidő. Annyit tudok a nagybetűs életről, mint te tízéves korodban. Ki kellett szabadulnom, mert úgy éreztem, hogy lassanként megőrülök. Várnom kellett volna még, de annyira beleéltem magam a szabadságba, hogy nem is gondoltam a koromra, pedig akkor nem állna fönt ez a helyzet. Egy hét és betöltöm a huszonegyet, attól fogva nem szólhatnak bele, mit csinálok. Nagyon szépen kérlek, ne haragudj rám. Szeretném, ha megértenéd miért titkolóztam. Sajnálom, hogy ennek így kellett kiderülnie.
David látszólag köpni-nyelni nem tudott s nagyokat pislogva nézett rám. Most mire vár?
- Na, nem mondasz semmit? Te akartad, hogy elmondjam! – sürgettem
- Azt… azt hiszem itt én vagyok az, akinek bocsánatot kell kérnie. Én nem tudtam… nem tudtam, hogy te… - félbeszakítottam
- Ne, hagyd ezt! Ne utálj, csupán ennyit kérek.
- Dehogy utállak és nagyon nagyon sajnálom, ha ezt éreztettem veled! Nem lett volna szabad az újságban leírtak alapján elítéljelek.
- Nekem pedig meg kellett volna mondanom az igazat. Egálban vagyunk.
- Egálban. – ismételte és az itt tartózkodásom óta most először láttam őt mosolyogni
David ígéretet tett, hogy Mr és Mrs Evansnek egy szót sem fog szólni erről és falazik nekem. Hihetetlenül hálás voltam neki ezért és felcsillant a remény is, miszerint barátok lehetünk.
Már csak kérdés rántotta görcsbe a gyomromat; mi lesz Nate-tel és az épp kialakulóban lévő kapcsolatunkkal? Ha elmondom neki, közel sem biztos, hogy ő is hasonlóképpen reagál, mint a bátyja.
Gombóccal a torkomban feküdtem le aludni, halvány reményeket fűzve a holnaphoz. Félek, valaki segítsen!
Remélem tetszett! Szívesen olvasom a kommenteket! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése