De térjünk is a lényegre;
az előző részek:
part 8
part 7
part 6
part 5
part 4
part 3
part 2
part 1
Az előző rész tartalmából
...
- Veled mehetek? – megigazítottam Dave nyakkendőjét
- Felőlem jöhetnél, de csak az kellene még nekünk, hogy újabb rendőr is felismerjen… Tudod, azért féletelek ám.
Az égre emeltem a tekintetem, de végül is igaza van, nem kísérthetem meg mindig a szerencsém.
- Ez igaz. – savanyú mosoly húzódott a számon – De egyébként, te miért nem a családi cégnél dolgozol?
- Mert nem érdekelnek az autók, ennyi az egész. A nekem szánt tulajdonrészt pedig Nate fogja megkapni a huszonegyedik születésnapjára, de erről ő nem tud és szeretném, ha ez így is maradna egyelőre. – mosolygott
- Rendben. De akkor mivel foglalkozol? Olyan ciki, már mióta itt élek veletek, de gőzöm sincs, hogy mi a szakmád.
- Dehogy ciki. Honnan tudhatnád, még fel sem merült ez a téma köztünk, főleg mivel olyan kimerítően sokat beszélgettünk, nemde? – rám kacsintott
- De, így van. És ezt sürgősen pótolnunk kell! – nevettem
- Megegyeztünk, de most már indulok, mert elkésem! Sietek vissza, de addig is hogy ne unatkozz, kölcsönveheted a laptopom. – villámgyors puszit nyomott az arcomra és már ott sem volt
Hé, ezt meg mire véljem?! Ráadásul még most sem tudtam, hogy miféle interjúra megy Dave.
New dawn, new day, new life Part 9
Miután Dave elment, úgy
döntöttem kicsit körülnézek a szobájában, persze csak annyira, hogy megtaláljam
a laptopot. Azt hittem, rend és tisztaság fogad majd, hisz ő olyan háziasnak
tűnik kívülről, de hamar be kellett látnom, ez nem így van. A földön halmokban
állt a szennyes, és ki tudja mennyire szennyes ruha, szétszórt CD-k, DVD-k, egy
pizzás doboz, valamint az erkélyen eldobált cigi csikkek és sörösüvegek. Te jó
ég! Én ugyan nem vagyok nagy rendszerető, de elfogott a vágy, hogy
kitakaríthassam azt a koszfészket! Így hát bekapcsoltam a HiFi tornyot és belevetettem magam a munkába. Röpke másfél óra múltán már kezdett látszani, hogy csináltam is valamit, ami boldogsággal töltött el, hiába is voltam hulla fáradt.
- Hát magácska meg mit csinál? – hallottam egyszer csak magam mögül Davet
- Feljöttem a laptopodért, de a kupleráj nem engedte, hogy el is vegyem. – fordultam felé
- Jaj ne, már hónapok óta gyűjtögettem! – kétségbeesést színlelt, de a hangjában ott bujkált a nevetés
- Komolyan?! – ijedtem meg
- Dehogy. – nevetette el a színjátékot – Egy angyal vagy, köszönöm szépen!
- Még közel sem vagyok kész, egész nyugodtan segíthetsz is! – tettem csípőre a kezem – Miután átöltöztél… - néztem végig rajta
Felvonta a szemöldökét és elkezdte kigombolni az ingét, közben tekintetével fogva tartotta az enyémet. Megkövülten álltam s csak néztem, ahogyan már majdnem végiggombolta a fehér inget.
- Izé… addig kimennék. – köszörültem meg a torkom és kifelé mentem becsuktam magam mögött az ajtaját, de még hallottam, ahogy kinevet.
Nagy levegő, és kifúj. Mi a fene van velem? A vérem csak úgy dübörgött az ereimben, mikor Dave az előbb ott állt előttem és olyan gondolatok suhantak át az agyamon amiknek abszolút nem szabadott volna! Jó, David nagyon jóképű, kívülről szinte olyan, mint Nate, ráadásul ő már felnőtt, dolgozó férfi, aki – bármennyire is próbálom figyelmen kívül hagyni – érdeklődik irántam, de az én párom mégiscsak Nate! Nem húzhat egyszerre kétfelé a szívem, ugye?
- Bejöhetsz, angyalka! – nyílt ki az ajtó, mire szinte ugrottam egyet, úgy megijedtem
- Ne hívj így. – léptem be és folytattam a ruhái összehajtogatását
- Miért ne? – ült le mellém a szőnyegre
- Mert nem tetszik. – nyújtottam ki a nyelvem – Amúgy, hogy sikerült az interjú?
- A mi? – kérdezett vissza, mire értetlenül néztem rá
- Ja, hogy az interjú! Jól.
Csak nem kamuzott? Na megállj csak, David !
- Akkor jó. Milyen melóra jelentkeztél?
- Ööö… masszőrnek abba az új szalonba, ami most nyílt nem rég. – ezzel nem sikerült meggyőznie
- Hmm. És csak beszélgetés volt? – csak mert öltönyben ment…
- Igen.
- És mikor derül ki, hogy felvettek-e?
- Nem tudom, majd hívnak. – vonta meg a vállát
- Tehát akkor masszőr vagy?
- Nehéz volt kilogikázni? – kacsintott rám
- Most beszóltál? – felé fordultam
- Nagyon úgy tűnik. – röhögött, mire hozzávágtam egy pólót
- Jól van, ezt megjegyeztem!
- Ó, akkor nem csak a logikád, hanem a memóriád is jó?
- Képzeld. – a kezébe adtam egy kupac ruhát – Ezeket rakd el.
Majd egy másik kupacot pedig kivittem a szennyestartóba és egy porszívóval tértem vissza a már szobára hasonlítani kezdő helyiségbe.
Dave kényelembe helyezte magát az ágyán, ölében a laptoppal, míg én kiporszívóztam mindenhol. Visszavittem a helyére, majd egy nedves ronggyal végigtörölgettem a szekrényeket és a polcokat. Már csak a két nagy zsák szemét árválkodott az erkélyen és árulkodott az előző állapotról. És kész.
Fáradtan ültem le én is az ágyra, nagyot sóhajtva.
- Már nem azért, de nem úgy volt, hogy segítesz? – szegeztem neki a kérdést
- De hiszen segítettem. – ártatlanul pislogott rám
- Tényleg? És hogyan?
- Nem hátráltattalak. – jelentette ki halál lazán, mire elmosolyodtam
- Hát… köszi.
- Viccelsz? Én köszi. Előbb kellett volna lecsapjak rád és most lenne bejárónőm.
- Tessééék? – kerekedett el a szemem
Dave amolyan elgondolkodós tekintettel fürkészte az arcomat.
- Csak vicceltem, ne húzd fel magad. Aranyos lány vagy, Kendra. – mosolyodott el, de valahogy mégis komor maradt
Visszafordult a laptop felé, és újra pötyögni kezdett rajta, így inkább magára hagytam és átmentem a saját szobámba, hogy egy kicsit kikapcsolódjak valami jó kis agyzsibbasztó tv műsor nézése közben, ám ez a terv hamar meghiúsult, minekutána nagyjából három perc alatt elnyomott az álom.
Valamivel később a gyomrom korgása ébresztett fel. Lekapcsoltam a tévét, kikecmeregtem a párnáim közül, és a konyha előtt Dave szobája felé vettem az irányt, majd halkan bekopogtam. Nem kaptam választ, így benyitottam. Az ágyán feküdt, csukott szemmel, fejhallgatóval a fején, melynek a zsinórja a hasán lévő iPodba vezetett. De aranyos látvány…
- Dave! – hajoltam fölé és megsimítottam a karját
- Mmm… - kinyitotta a szemét, és nyújtózkodás közben levette a fejhallgatóját
- Bocsi, nem akartalak felkelteni.
- Nem aludtam. Mondd, mit szeretnél.
- Éhes vagyok, és azt akartam kérdezni, hogy te kérsz-e valamit?
- Miért, tudsz főzni? – ült fel, így egy szintbe került velem
- Nem, gondoltam rendelek valamit. De ne szemtelenkedj!
- Különben? – húzta tovább az agyam
- Ajj, ha ennyire kötekedős kedvedben vagy, inkább főzzél magadnak! – álltam volna fel, de elkapta a csuklómat és visszahúzott
- Ne légy már ilyen harapós. Főzzünk együtt. – villantott rám egy olyan mosolyt, amilyennel eddig csak Nate ajándékozott meg
Lent a konyhában Dave lecsapott az asztalra egy nagy szakácskönyvet és felcsapta egy random oldalon, de csak a száját húzta a kaják láttán, hiába lapozott utána végig többet is. Nem akartam közbeszólni, így csak felültem a pultra és onnan kémleltem a kertet az ablakon át. Ábrándozásomból az zökkentett ki, hogy David összecsapta a könyvet és bosszúsan sóhajtott egyet.
- Na jó, én feladom! Ebben mindenhez ilyen extrém hozzávalók kellenek… Kendra, mit szólnál, ha inkább grilleznénk odakint? – fordult felém
- Nekem mindegy, én ahhoz sem értek. – nevettem kelletlenül
- Majd én megtanítalak. Gyere, menjünk el vásárolni! – lekapott egy slusszkulcsot a kulcstartóról és felém dobta
- De mi lesz, ha valaki megint felismer? Mint reggel az a rendőr… - bámultam a kezemben lévő kulcsot
- Ne aggódj már, felveszel egy napszemüveget és kész. Gyere!
- Nincs is napszemüvegem! – makacskodtam tovább, mire Dave odalépett hozzám és egy laza mozdulattal leemelt a pultról és az ajtó felé indult velem – Hé, azonnal tegyél le! Hallod?! Dave!!!
De mintha csak a falnak beszéltem volna, egészen a kapuig cipelt a vállán, mint valami ősember a feleségét. Hiába kiabáltam és csapkodtam a hátát, végül már csak nevettem és vártam, hogy elszabaduljak.
- Ezt nagyon-nagyon vissza fogod még kapni David Evans! – vágtam be a műdurcát, miután letett végre
- Most fenyegetsz? – nevetve nyomta le a garázsajtó nyitógombját, majd lépett a kapuhoz, hogy azt is kinyissa
- Neem, dehoogy.
- Ideadnád a slusszkulcsom, vagy szeretnél te vezetni?
- Nincs is jogsim. – dobtam neki oda a kulcsot
- Az autó benzinnel megy, nem jogsival, kislány. – szólt oda, mielőtt kiállt volna az udvarról
- Na nem mondod? – csóváltam a fejem – Becsukom a kaput.
Bevágódtam mellé az anyósülésre, majd lassan elindultunk. Az út nem volt hosszú a szupermarketig szerencsére, mert az egészet szótlanul töltöttük. Nem éreztem kínosnak a csöndet, de egy kicsit azért nyomasztó volt, így szinte fellélegeztem, mikor Dave leállította a motort és kiszálltunk, de aztán a bejárat előtt megtorpant.
- Mit az?– kérdeztem
- Igazából fogalmam sincs mit kellene venni. Meg sem néztem mi van otthon, és mi nincs… - fordult felém
- Jaj Dave. - „elismerően” megveregettem a vállát – Mi lenne, ha inkább egyszerűen beülnénk egy étterembe?
- Végülis…
Beültünk hát az autóba és útnak indultunk. Én ugyan alig ismerem a várost, de fél óra után már gyanítottam, hogy nem Maryvale-ben vagyunk. Nem szóltam közbe, hagytam Dave-t nyugodtan vezetni, de attól még nem voltam teljességgel nyugodt. Mégis, hová megyünk?
Egy idő után az út két oldaláról eltűntek a házak és égig magasodó fák vették át a helyüket. Nem sokkal később az út vízszintesből egyre meredekebbre váltott és kanyargóssá vált, s ha kinéztem az ablakon, csodás kilátás tárult a szemem elé.
- Hová viszel? – törtem meg a – túl rég óta tartó – csendet
- Majd meglátod. – mosolygott egy pillanatra rám nézve – Ne félj, nem elrabolni akarlak.
- Ó hát ez meg sem fordult a fejemben. – jelentettem ki
- Valóban? Látnod kellett volna az arcodat, mikor kiértünk a városból.
- Neked inkább az utat kellett volna figyelned, nem? – pirultam el
- De ha egyszer elvonod a figyelmem… - motyogta alig hallhatóan, de nekem sikerült megértenem
- Én? De hát nem is csináltam semmit.
- Nem, valóban nem. Elég, ha itt vagy. – egy sejtelmes mosoly suhant át az arcán
- Komolyan mondom, kezdelek nagyon nem érteni, Dave.
- Nem baj.
Nem folytatódott a párbeszéd, mert időközben megérkeztünk egy parkolóba, ahol David leállította a motort és kiszállt az autóból. Én is követtem a példáját és utána indultam egy takaros kis épület felé. Közelebb érve láttam csak, hogy ez egy kis vendéglő, mellesleg kimondottan hangulatos. Minden fából készült, a falak, az összes asztal, szék, bent a polcok, amiken poharak sorakoztak, de még a bárpult előtt álló magasított bárszékek is. Kellemes fenyőillat terjengett a levegőben, és az egésznek a halvány vöröses megvilágítás adott olyan romantikus feelinget.
- Jó napot, foglaljanak helyet, rögtön hozom az étlapokat. – pattant elénk egy pincérlány
Dave átkarolta a derekam, és a helyiség egy hátsó, eldugott része felé vezetett és ott ültünk le, egymással szemben.
- Na, hogy tetszik?
- Szép hely. De miért jöttünk ilyen messzire? – szaladt ki a számon a kérdés, amit rögtön meg is bántam, látva Dave csalódott mosolyát
- Gondoltam jót tesz neked a környezetváltozás, amúgy is szeretem ezt a helyet, de veled még jobb. – végigsimította az alkarom
- Nézd, Dave. Nagyon köszönöm, hogy törődsz velem, jól esik meg minden, de… - félbeszakított, így nem tudtam végigmondani amit akartam, de lehet hogy jobb is
- Figyelj, Kendra! Elég sokat gondolkoztam már ezen az egészen, és még most sem nagyon tudom, hogyan fogalmazzak, hogy ne jöjjön ki annyira hülyén a dolog. Tudod, hogy nem kedveltelek túlzottan az elején, mikor megérkeztél, sőt akkor még inkább nem, mikor összejöttél az öcsémmel. Azt hittem, te is csak egy leszel a sok – már bocsánat a szóért – ribanc közül, akikkel kavar, de aztán hamar rájöttem, hogy te tök más vagy.
- Hát, nem is tudom, mit mondhatnék erre. – őszintén, erre mit lehet reagálni? És különben is, mi volt ez, valami béna szerelmi vallomás?!
- Nem kell semmit mondanod, viszont ne érts félre. Szeretném ha tudnád, hogy bírlak, és nem fogom hagyni, hogy az öcsém összetörjön téged. És úgy gondolom, nem ő a megfelelő partner a számodra… - halkult el
Na, csak kibújt a szög a zsákból!
Kelletlenül nevettem, majd komolyra véve a szitut, egyenesen Dave szemébe néztem.
- Én is bírlak téged, Dave. Talán jobban is, mint egy barátot illik, de tudnod kell, hogy szeretem Nate-t és semmi pénzért nem szakadnék el tőle! – szomorúan hajtottam le a fejem
- Megértem…
Szép csöndben megebédeltünk, közben én is, és ő is a gondolatainkba merülve, csak a tányért bámultuk. Nem tudom hová tenni a viselkedését. És főként az őrjít meg, hogy a szívemet keserű bánat nyomasztja, és úgy érzem, lassanként kettészakad. Szeretem Nate-t, ez kétségtelen, mégis mikor Dave-vel vagyok, ugyanúgy ver a szívem. Lehetséges ez egyáltalán? Szánalmas vagy, kisanyám. Eldönthetnéd már, ki kell. Bár az egyik így is úgy is szenvedni fog. Ügyes vagy!
Miután befejeztük, feszült csöndben indultunk el hazafelé. Legalább is én azt hittem, már haza megyünk, de rájöttem hogy nem, mert a környék sehogy nem akart ismerőssé válni. Mégis hová visz megint? Szeretnék már… Mit is szeretnék? Otthon lenni és befordulva elmélkedni? Vagy még többet vele lenni? Az utóbbi mellett döntöttem, csak bár ne lenne ilyen fagyos a hangulat! Megőrülök, hogy szinte vágni lehet a csöndet kettőnk közt!
- Tekinthetnénk meg nem történtnek, amiket ma beszéltünk? És mehetne minden úgy, mint ezelőtt?
- Hogy érted? – Dave idegesen markolta a kormányt és csak az utat figyelte
- Szeretném, ha megint mosolyognál, ha valami hülyeséget mondok. Szeretném, ha megint be nem állna a szád. Vagy tudod mit? Még az is jó lenne, ha piszkálnál valamiért, csak szólalj meg! És nevessünk együtt. – csak úgy ömlöttek belőlem a szavak és nagyon jól esett
Nem mondott semmit. Vártam. Ujjaival dobolni kezdett a kormányon, mire félve néztem fel rá, de megkönnyebbülve láttam, hogy mosolyog! Végre!
- Ugye nem bánod, ha még nem haza megyünk? – pillantott rám
- Bánni nem bánom, de képzeld, feltűnt már hogy nem Maryvale felé tartunk, Mr GPS. – vontam fel a szemöldököm
- Jaj de felvágták a nyelved, kislány. – nevetett
- Nem is, nézd csak meg! – nyújtottam rá a nyelvem – Vagyis inkább ne, az utat nézd!
- Fölösleges, ezt figyeld. – Dave megnyomott egy gombot a műszerfalon, majd nemes egyszerűséggel elengedte a kormányt és felém fordult
- Jézus isten, mit művelsz?! – sipákoltam
- Ne visíts már, nyugi van. – röhögve csitítgatott – Elvezeti ez a vacak magát is.
- Azt mondja vacak, más meg a két kezét összetenné egy ilyen autóért… - hitetlenül nevettem el magam
- Mondtam, hogy hidegen hagynak az autók.
- Jó, jó, de azért örülnék neki, ha nem egy gépre lenne bízva az életem! – böktem oldalba
- Inkább rám bíznád?
- Inkább. – bólintottam és újra elöntött a nyugalom, mikor végre újra átvette az irányítást
Nem utaztunk már túl sokat, azt viszont megállás nélkül végigbeszélgettük, és néha komolyan sírva röhögtem a történeteken, amiket mesélt „fiatalkorából”. El nem tudtam képzelni, hogy egy esetlen, de minden lében kanál kisfiú volt valaha, hiszen most olyan komoly. Mesélt Nate-ről is… Alig beszélt, visszahúzódó volt és túl sok barátja sem volt. Valahogy ezt is nehezemre esett elhinni. Tökéletes ellentétük a kiskori énjüknek. Ez azért olyan furcsa, vajon én is ilyen sokat változtam? Nem, te mindig is egy besavanyodott, unalmas sznob voltál. Hé, ez nem is igaz! Vagy mégis? Elhessegettem a kelletlen gondolatot, majd próbáltam a jelenre koncentrálni, ami nem ártott volna, ugyanis Dave-vel egy mozi pénztára előtt ácsorogtunk, és azt hiszem az előbb kérdezett valamit. Uppsz.
Végülis a filmből nem sokat értettem, mert egész végig beszélgettünk – a körülöttünk ülők legnagyobb örömére.
Hazaérve álmosan dobtam le magam az ágyamra. Félig-meddig még hallottam Dave és a szülei beszélgetését, majd nem sokkal később el is nyomott az álom.
Egy hatalmas villanásra és robbanásszerű hangra riadtam fel, valamikor az éjszaka közepén. A torkomban dobogó szívvel ültem fel, és néztem ki az ablakon, a kint tomboló viharra. Jaj, ne! Csak ezt ne! Visszafeküdve a fejemre húztam a takarót, és a párnával megpróbáltam befogni a fülem. De aztán újabb, az egész szobát betöltő villanás, majd eget rengető dörgés rázta meg a környéket. Nekem sem kellett több, felkaptam a takarómat és büszkeségemet félretéve feltéptem az ajtómat, majd egyenesen Dave-hez indultam. Bekopogtam, de nem tudom miért vártam, hogy meg is hallja, így hát beléptem a szobába.
- Úr isten!!! – kiáltottam fel, mikor majdnem egymásnak mentünk
- Basszus Kendra, mit csinálsz?! – Dave a telefonjával az arcomba világított
- Hát… Izé… Én csak… Te mit csinálsz? – vágtam rá, mert azért így átgondolva elég gázul hangzott volna, hogy „félek a vihartól, hagy maradjak itt”
- Tévéztem, a vihar lecsapta az áramot, és gondoltam megyek, megnézem a biztosítékot erre beléd botlottam. És te? – tette fel újra a kérdést
- Csaaak… Csak azt akartam tudni, hogy… - és ekkor megint dörgött egy hatalmasat az ég, mire ösztönösen Dave felé léptem egyet
- Oh, így már mindent értek. – gúnyos mosolyra húzódott a szája, de játékosan összeborzolta a hajam
- Ajj, de ciki! – fogtam a fejem
- Nem, dehogy. – nyugtatott, de hallottam hogy majdnem elröhögte magát – Menj, bújj be, rögtön jövök.
Egyébként Dave-nek nem sikerült visszakapcsolnia az áramot, valami leszakadt vezetékről magyarázott, miközben ő is befeküdt mellém az ágyába, de valahogy képtelen voltam odafigyelni rá, mert közben akaratlanul is elkalandoztak a gondolataim. Hogy merre felé? Abba belepirulok, úgyhogy inkább meg sem említem! Mikor magához vont, én a mellkasára hajtottam a fejem, erre ő - azt hiszem - megpuszilta a hajam.
- Jó éjt, kicsilány. – suttogta
Köszi az olvasást! :)
Az esetleges elírásokért elnézést kérek. Ha valami nagyon értetlenül "hangzik", kérlek szóljatok kommentben.
