Gyönyörű napsütötte szombat... (+folytatás!!!)

...jaaaaaaaaaaaaaaa hogy mégsem! Ez kell még az én amúgy is fantasztikus közérzetemnek! Gyűlölöm ezt az időt!
Habár... jó lenne összebújva, teát kortyolgatva egy jó filmet nézni... csak ne lennék beteg... Újra kérdem, why God, why?!

~

New dawn, new day, new life part 2

Előző rész <-- aki nem olvasta volna az elsőt
* egy kis emlékeztető: Az én életemben ma este érkezett el a pont, mikor végleg betelik az a bizonyos pohár. Elegem van abból, hogy soha nem lehetek önmagam, véleményem lehet, de nem mondhatom ki. A hét összes napján, a nap minden egyes percében korlátok közé szorítva, szabályozva és irányítva vagyok én, a szegény kis örökbefogadott kislány. (...)  Összepakoltam a legfontosabb dolgaimat egy kis táskába. Árnyként suhanok végig a lakáson, kényesen ügyelve, hogy senkit ne ébresszek fel. Lassan, gondolkodva kötöm be a cipőfűzőmet; tényleg megéri elmenni és itt hagyni ezt a helyet? Akármilyen nyomorúságos is itt a helyzetem, mégis ez az egyetlen biztos pont az életemben, ahol mindent megkaptam (a szabadságon kívül). Felegyenesedek és megmásíthatatlan elszántsággal suttogom a csöndbe; ,,Még jó, hogy megéri!" *

Azt hittem megöregszem a sok buszozás után, mikor végre célba értem. Elgémberedett végtagokkal baktattam a többi utas után a csomagjaimért. A tömeg lassanként szétszéledni látszott, szinte mindenkire várt valaki, akivel távozhat. Csak én maradtam magamra. Mélyen beszívtam a levegőt, körülnéztem. Már jócskán este volt, de még így is jól mutatott a város. Az autók megannyi fényes pontként suhantak az utakon, néhány helyről tipikus discozene hallatszott, míg másutt fényes táblákkal önmagukat hirdető bárok hívogatták a szórakozni vágyókat. Szóval ez volna Phoenix. De nem ez az én végállomásom, még vár rám egy kis utazás.
Előkerestem az útikalauzt a táskámból és egy utcai lámpa gyér fényében nekiláttam valami taxiszerűség számának kereséséhez. Hirtelen egy autó fékezett le közvetlenül előttem, az út szélén. Egy taxi?! Micsoda véletlen, majdnem fel is nevettem. Végülis, pont kapóra jön.
- Egy fuvart, kisasszony? – egy magas, jó kiállású fiú szállt ki a kocsiból
- Maryvale Villagebe tartok, köszönöm - kissé haboztam a válasszal meglepettségemben.
- Oh szuper, haza megyünk! Tegezhetlek? – félrehajítva minden nemű tettetett udvariasságát szegezte nekem a kérdést, mintha haverok lennénk s én csak értetlen képet vágva reagáltam
Micsoda modor ez? Próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy alaposan végigmér, miközben a cuccaimat rendezgeti el a csomagtartóban. Nem ehhez vagyok szokva. Otthon a sofőr még a szemembe sem nézett soha, nemhogy így beszéljen. Tudta, hogy mi a dolga és hol a helye. Bár jobban belegondolva… már nem kell annak lennem, aki eddig voltam. Nem szükséges úri kisasszonyként viselkednem hisz itt senki nem várja el tőlem. Senki sem ismer. Új ember vagyok, új élettel, új célokkal és tiszta lappal.
- Igen. – feleltem a kérdésre s rögtön egy másik ütött szöget a fejembe – Haza?!
- Bizony ám! Én is Maryvaleben lakok. Szívesen látlak majd esetleg egy ebéden nálam. – lopva rám kacsintott, majd beindította a kocsit.
Vajon itt mindenki ilyen laza és közvetlen? Mi lesz, ha túlságosan is kilógok majd a sorból? Maryvale Village nem túl nagy helység, mi lesz, ha kívülállóként fogok élni? Megannyi hasonló kérdés cikázott a fejemben, mikor a taxis fiú megtörte a csöndet.
- Nem vagy idevalósi, ugye? Honnan jössz csajszi?
- Kendra a nevem. Kendra Dee. És nem, nem vagyok jártas errefelé.  – nem tervezem elmondani senkinek, hogy ki voltam ezért a második kérdést elengedtem a fülem mellett és eltereltem a témát – Hogy hívnak?
- De paraszt vagyok, be sem mutatkoztam.. Tom Reed. – kéznyújtás helyett egy mosolyt küldött felém, majd tekintete újra az utat figyelte és nem kérdezett többet
Úgy látszik sikerrel járt az elterelő hadműveletem. Nem valami észkombájn ez a Tom.
- Mesélj, milyen itt az élet? – továbbra is hallgattam volna őt, mintsem a múltamról beszéljek neki
A röpke 25 perces út alatt szinte be nem állt a szája. Annyi előnye volt a végeláthatatlan társalgásnak, hogy a környék nagymenőiről, senkiházijairól, jó helyeiről és legnagyobb balhéiról – persze csak Tom véleménye alapján – mindent megtudtam.  Nem áll szándékomban ítélkezni senki felett, mielőtt meg nem ismerem az illetőket. A srác jó pár ígéretet tett, de jobb szeretnék nem sokat hallani felőle az elkövetkezendő időkben... Nem is tudom igazán, hogy miért. Egyszerűen nem vagyok vele egy hullámhosszon és szerény véleményem szerint bármit megtenne, hogy az ágyában tudhasson.
- Te… te itt fogsz lakni?! – egy nagy, halványkék ház előtt fékezett le és felvonta a szemöldökét
Hű a mindenit!  - végigfutattam a szemem a fényesre mázolt kerítésen, a két emeleten, aztán belestem az udvarra.
Két garázsajtó nyílt a ház aljából, attól jobbra füves ösvény vezetett – gondolom én – a kert felé. Nem láttam rendesen az autóból. Mrs. Evans, akivel telefonon beszéltem azt mondta, egy egyszerű kis családi házban van a kiadó szoba. Ez a ház minden csak nem „egyszerű” és „kicsi”.
- Ez Evans-ék tanyája. – Tom megvetően ejtette ki a szavakat – Ha rám hallgatsz, távol tartod magad ettől a pereputtytól!
Előbb ugrok kútba, minthogy erre az alakra hallgassak. - gondoltam
- Mennyivel tartozom? – úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna, amint az előbb mondott
- Ugyan virágszálam, neked bármikor. – közben kivette a csomagjaimat és ajtót nyitott nekem.
- Szó sem lehet róla! – csak ne akarjon nekem szívességet tenni, semmi kedvem az adósa lenni
- Viszlát, királylány! – de bepattant a kocsijába és már itt sem volt
Ott álltam a kapu előtt és néztem magam elé. Vettem egy nagy levegőt, majd becsöngettem. Nem telt el még egy perc sem és máris egy mosolygós asszony robogott felém egy kulcscsomót lóbálva a kezében. Hosszú, őszes-szőke haja lebegett szemüvegkeretezte arca körül. A kisugárzása igazán megnyerő volt. Valójában hasonlónak képzeltem el magamban.
- Miss Dee? Sandra Evans. – nyitotta ki a kaput
- Kérem, hívjon csak Kendrának. – mosolyogva fogadtam el kinyújtott kezét
- Ez esetben tegeződjünk!
Végigmentünk a kis ösvényen – ami tényleg a kertbe vezetett – majd balra fel egy lépcsőn, ahonnan a bejárati ajtó nyílt. A helyes előszobából hatalmas, fényes nappali nyílt. A falakon értékes festmények lógtak, a polcok pedig telis-teli voltak érdekesebbnél érdekesebb szobrokkal és egyéb képzőművészeti darabokkal. Az Evans család is gyűjti a műtárgyakat? Ez emlékeztet a volt családomra. Nem bánom, ennyi emlék még talán belefér, túlélem. Sandra beljebb tessékelt.
- A szobád az emeleten van, a lépcső végén rögtön jobbra. Azzal szemben a fürdőszobád lesz. Egy kisebb felújításon megy át a helyiség az előző bérlő után, de addig David fiamét használhatod. Az az amelletti ajtó. Ha nem haragszol meg aranyom, most nekiállnék a vacsorának. Hamarosan hazaérnek a fiúk is. – adta ki az információkat
Evans-éknek két fiuk van; David, aki nagyjából egy idős velem és a középiskolás Nathan. A családapa, Mitch Evans autószerelő- és fényezőként dolgozik valahol. Sandra főként háziasszonyként tevékenykedik, néha alkalmi munkákat vállalva. Első hallásra azt hinné az ember, hogy átlagos családként élnek, de most, hogy látom a házat, a bútorokat meg úgy mindent összevetve egyáltalán nem tűnnek átlagosnak. Sőt! Megint belecsöppentem volna egy gazdag család életébe? A telefonos egyeztetés során sajnos mindebből semmi nem jött át.
Mi lesz most velem?

Szívesen fogadom a véleményeket, építő jellegű kritikákat. Hamarosan felteszem a következő részt! Köszönöm a figyelmet! :)