A következő történet nem igaz, csak a fantáziám szüleménye! Néha rám tör az ihlet és írnom kell :D
It's a new dawn, a new day, a new life
A világ rendje megannyi dologból tevődik össze. Például, az emberek megszületnek, élnek és meghalnak. Tél után a tavasz jön, az éjt nappal követi. De az egyensúly érdekében ugyanúgy mindennek megvan a maga határa. Pont ahogy az embereknek is van egy sajátos tűréshatáruk.
Az én életemben ma este érkezett el a pont, mikor végleg betelik az a bizonyos pohár. Elegem van abból, hogy soha nem lehetek önmagam, véleményem lehet, de nem mondhatom ki. A hét összes napján, a nap minden egyes percében korlátok közé szorítva, szabályozva és irányítva vagyok én, a szegény kis örökbefogadott kislány. Hálásnak kéne lennem, hogy annak idején magához vett ez a család, de mégsem vagyok képes többet érezni utálatnál és szorongásnál. Akárcsak egy marionett bábunak, nekem sincs saját akaratom. Bármit csinálok, meg van kötve a kezem és nem bírom már tovább, hogy állandóan másoktól függjön a létezésem. De ma ennek véget vetek. A szabad életről szól minden álmom.. hát ma megteszem az első lépést afelé!
Összepakoltam a legfontosabb dolgaimat egy kis táskába. Árnyként suhanok végig a lakáson, kényesen ügyelve, hogy senkit ne ébresszek fel. Lassan, gondolkodva kötöm be a cipőfűzőmet; tényleg megéri elmenni és itt hagyni ezt a helyet? Akármilyen nyomorúságos is itt a helyzetem, mégis ez az egyetlen biztos pont az életemben, ahol mindent megkaptam (a szabadságon kívül). Felegyenesedek és megmásíthatatlan elszántsággal suttogom a csöndbe; ,,Még jó, hogy megéri!". A széfhez lépek, beütöm a kódot. Egy pillanatra megáll a kezem a levegőben, mikor a pénz felé nyúlok, de rögtön el is veszek pár köteget a sok közül. Tudom, hogy ez nekik mit sem számít, észre sem fogják venni. Amit itthon tartanak, csak készenlétben van, hátha hirtelen összeomlik a létező összes bankrendszer, Isteni csapás éri a Földet vagy hasonló katasztrófa üti fel a fejét. Ez azért komoly életfelfogás, remélem mindenki érzékeli. És én ezekkel voltam összezárva sok sok éven át. Rám nem hatottak az agymenéseik, hiába próbálták belém nevelni a marhaságaikat.
Százezer dollár elég lesz egy jó ideig. Leginkább a saját lábamra szeretnék majd állni, de valamiből élnem kell.
Miközben az éjszakai buszt várom, próbálok nem elaludni a gondolataim közé merülve. Hogy mihez kezdek majd ezután? Fogalmam sincs. Az az egy biztos, hogy van hova mennem. Egy albérletet már sikerült leszerveznem az ország másik végében. Mikor kiérek majd a buszpályaudvarra, pont el fogom érni a legelső távolsági buszt. Tökéletesen meg van tervezve a napom, hisz rég óta készülök már a megfelelő pillanatra amikor leléphetek. Hagytam egy búcsúlevelet a...
családnak. Leírtam mindent, ami kikívánkozott belőlem és megkértem őket, hogy soha ne keressenek. Remélem így lesz.
Hát íme, megértem ezt a napot,
Mikor végre szabadon szállhatok.
Szabadon, mint ama kék madárka,
Kit a szivárványon túl ért el boldogsága.
Köszönöm szépen, ha végigolvastad és még jobban megköszönném, ha értékelnéd egy-két szóval kommentben, lehetőleg névvel (/becenévvel) vagy monogrammal. :)
